Mi történt a választások óta Olaszországban?
2022 egy igencsak mozgalmas év volt a világpolitika színpadán. Egymásnak feszülő nagyhatalmi érdekek, diplomáciai adok-kapok, földcsuszamlásszerű összeomlások, és olykor előre nem látott meglepetések tarkították a tavalyi esztendőt. A közvélemény talán a legutóbbi kategóriába sorolja az őszi olaszországi választások végeredményét is, mely elhozta az évek óta várt jobb-közép koalíció nem mindennapi győzelmét.
Giorgia Meloni magabiztos diadala jelentős sajtóvisszhang mellett döbbentette, és lepte meg egyszerre az európai közvéleményt, ezzel néhány hétre Olaszországra irányítva a reflektorfényt. A kormányalakítás óta eltelt félévben azonban Itália, néhány kivételtől eltekintve, melyekre hamarosan kitérünk, már közel sem volt felkapott téma a közéleti diskurzusban. Annak ellenére sem, hogy a mögöttünk hagyott időszak tartogatott néhány említésre méltó eseményt. Elemzésemben eme történéseket szeretném górcső alá venni, és áttekinteni, hogyan is értékelhető a Meloni-kormány első fél éve, egyrészt a belpolitika, másrészt az európai, a nemzetközi közösség szempontjait figyelembe véve. Ezen felül szeretném megvizsgálni, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az első 180 nap számadásából, bemutatva a kortárs olasz politika főbb történéseit, aktorait, és dinamikáit.
Visszatekintés a szeptemberi választásokra
Olaszországban minden csoda, avagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy kormányalakítás, 13 hónapig tart. A mediterrán ország messze földön elhíresült instabil kormányzatairól, melyekből a Meloni-féle a hatvannyolcadik a sorban a II. világháború, és a modern Olasz Köztársaság kikiáltása óta. Ez átlagban kicsit több mint egy év kormányzást jelent egy-egy kabinet számára, és nagyítóval kell keresnünk azon vezetőket, akiknek sikerült kitölteniük mandátumukat.
Az olasz közélet a hétköznapi ember szűrőjén keresztül nézve az elitek, így akadémikusok, jogászok, vagy épp befolyásos vállalkozók játszmájává, paktumok erőtlen termékeivé vált, melyben a választói akarat helyett különböző érdekcsoportok alkui és megegyezései számítanak. Mindezt tetézik az elmúlt évek technokrata hullámai, melyek újfent mellőzték a polgárok elképzeléseit, és a kormányzást a társadalmi mérnökösködés sikertelen játszóterévé üresítették. Az évtizedeken át kihordott csalódások, a gazdasági gondok és a stagnáló életszínvonal társulva a folyamatos politikai zűrzavarral az olasz választók tökéletes elidegenedéséhez vezetett. Ennek a folyamatnak a kicsúcsosodását figyelhettük meg a 2022-es választásokkor, amikor a rekordalacsony részvételi arány azt jelentette, hogy a választók mindössze 64%-a járult az urnákhoz szeptemberben.
Az elmúlt három kormány szintén nem alkotott maradandót. 2019-től kezdve az olaszok két Conte-kormányt fogyasztottak el, melyek teljesítménye beárazta az akkori legfőbb kormányzó erő, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) választási esélyeit a legutóbbi szavazás előtt. 2021-ben a második Conte-kormány is megbukott, melyet egy szakértői kormány követett, élén az Európai Központi Bank egykori elnökével, Mario Draghival. Érdemes felidézni, hogy már az első Conte-kormányban megjelent a jobboldal, mint jelentősebb erőtér, melyet akkor a jelenlegi infrastrukturális- és közlekedésügyi miniszter, ex-belügyminiszter Matteo Salvini képviselt a kormányban. Felismerve az M5S gyengélkedését Salvini és pártja, a Lega, akkor megpróbálkozott egy előrehozott választás kicsikarásával, hogy a jobboldal megkaparinthassa a hatalmat, de ekkor még nem érkezett el az ő idejük.
Nem úgy, mint 2022-ben, amikor is az olasz jobboldal nagy magabiztossággal várhatta a váratlannak tekinthető választásokat. Ha vetünk egy pillantást a közvéleménykutatásokra, akkor azt látjuk, hogy a jobbközép szövetség fölényesen vezetett a kutatóintézetek felméréseiben, mely támogatottság később a választók által is szilárd megerősítést nyert. Amire azonban mindenképpen érdemes kitérni, az a párttámogatottsági táblázat. A kutatások világosan megmutatják, hogy ámbár a jobboldali pártok összességében nem vesztettek szavazói bázisukból, de a pártok erősorrendje jócskán megfordult az elmúlt időszakban. A választások eredményei láttán vitathatatlan, hogy az olasz jobboldal új vezére Giorgia Meloni, akivel sem a Lega, és Matteo Salvini, valamint sem a Forza Italia, és a régi motoros, Silvio Berlusconi nem tudja felvenni a versenyt. Az erőviszonyok világosan letisztázódtak, és egyúttal megmutatkozott, hogy az FDI lesz az irányadó párt a hármas koalícióban. Ami az ellenzéket illeti, mind a Demokrata Párt (PD), mind az M5S elvetette az esetleges közös kormányzás ötletét. Ennek köszönhetően egyenes út vezetett az eredmények megismerése után Meloni számára, hogy első női miniszterelnökként megalakítsa új kormányát.
Harc a forrásokért és búcsú az alapjövedelemnek
Olaszország elsődleges problémái az elmúlt években, és jelenleg is, pénzügyiek. Nem mehetünk el többek között szó nélkül amellett, hogy Görögország után Olaszország rendelkezik a legmagasabb bruttó hazai termékhez viszonyított államadóssággal az Európai Unióban, és szépen lassan hitelezőiből is csak egy maradt, az Európai Központi Bank. A bizonytalan energiaárak és az előző kormány arra adott válasza már csak hab volt a kormány egyébként is feszített pénzügyi helyzetén. Ebben a kiszámíthatatlan szituációban kellett megalkotni az elsők között az idei költségvetést, valamint farkasszemet nézni az Európai Unióval a Helyreállítási Alap (PNRR) különböző elemeinek módosításáról.
A választási kampány egyik leginkább hangoztatott pontja az Olaszországnak járó források átcsoportosítása, átszabása volt az EU Helyreállítási Alapjából. Olaszország a pandémia utáni gazdasági fellendülést elősegítő uniós program egyik legfőbb haszonélvezője. A pénzek felhasználásának tervezetét még a Draghi-kormány kezdeményezte, melyben az FDI számos módosítást vélt szükségesnek, melyek a summa hatékonyabb és gyorsabb elköltését tennék lehetővé, állítják. Ám mindehhez, hogy a kért változtatások megtörténhessenek, újra kell tárgyalni a finanszírozás részleteit az Európai Bizottsággal, és ha ezen egyeztetések nem jutnak sikerre a megadott határidőkön belül, akkor akár a források részleges elvesztése is lehet a kormány és a Bizottság súrlódásának eredménye. Az egyik legnagyobb hangsúly az új tervezetben az energetikai átállást érintené, melyre jelentős figyelmet fordít a Meloni-kormány, bár muszáj hozzátennünk, hogy jelenleg nem áll a legjobban a tárgyalások szénája, és még sokáig elhúzódhat a megegyezés, amely a gazdasági élet mellett erősen kihathat a kormány megítélésére is.
Az új költségvetési törvény szintén heves vitákat váltott ki az olasz törvényhozásban. A főbb célok közé tartoztak elsődlegesen a spórolás, valamint a munka és a családok támogatása, mely egy kiemelt célja volt az új kormányzatnak. Végeredményben arról beszélhetünk, hogy meglehetősen kevés mozgástere maradt a Meloni-kabinetnek a büdzsé összeállításakor. Egyrészt a szűkös határidők miatt nem sikerült néhány kezdeményezést a tervezettnek megfelelően átvinni. Ennek legeklatánsabb példája az úgynevezett flat tax, melynek célja, hogy kedvezőbb adózási körülményeket teremtsen a kisvállalkozások számára, különböző bevételi kategóriákra bontva ezt a csoportot. Ezen felül a készpénzes fizetés korlátjának megemelése sem került be a végső tervezetbe. Eme kérdésen a szavazók két, jól elhatárolható blokkra bomlottak, egyrészt a PD és az M5S szavazói az elektronikus fizetés mellett, másrészt a Lega vezetésével a jobboldal a készpénzes műveletek gyakoriságának növelése mellett érvelt. A végső döntőbírónak az Európai Bizottság bizonyult, melynek javaslatára végül elvetették a költségvetési törvény ezen elemét.
Kétségkívül a legnagyobb közéleti felzúdulást viszont a redditto di cittadinanza (RdC) reformja okozta, melyet magyarul talán állampolgári jövedelemként tudunk a legjobban leírni. Ez a fajta juttatás a Conte-kormányzat egyik legjellegzetesebb és legvitatottabb dobása volt, mely a legszegényebb, és legérzékenyebb rétegek megsegítését célozta. Fontos megjegyezni, hogy ez a rendelkezés nem alapjövedelmet jelentett minden állampolgár számára, ahogy a név esetlegesen sugallaná, hanem a társadalom alsóbb rétegeit célozta meg, és számukra szolgált pénzügyi támogatásként. Giorgia Meloni, és az FDI filozófiájában nincs ingyen pénz, és a jobboldal határozottan elkötelezett a munka, illetve elsődlegesen a munkába állás támogatásán. Következésképp az RdC fokozatos átstrukturálásán, majd kivezetésén dolgoztak a kormánypártok. A végtermék a MIA névre hallgató program lett, ami az állampolgári jövedelem szűkített folytatása, elsősorban a családosokra szabva, melynek egyúttal lecsökkentették a folyósítás maximális időtartamát, másrészt szigorították a pályázatok követelményrendszerén. A reform leginkább az elmaradottabb, déli régiókban váltott ki elégedetlenséget, ahonnan a kedvezményezettek zöme is származik.
Végül, de nem utolsó sorban muszáj megemlítenünk néhány kevésbé nagyléptékű költségvetési elemet is, melyek tükrözik a kormány szándékait, és alapelveit. Belekerült a költségvetésbe a nők, kiváltképp az édesanyák nyugdíjkedvezménye, valamint a családosok jelentősebb támogatása. Ezen az intézkedések azok, melyek a kormány elkötelezett családpolitikáját a legjobban megtámogatják.
Mindent egybevetve, ezen intézkedések inkább csak ideiglenes megoldást jelentenek az ország égető problémáira, és számos fontos konkrétum hiányzik még az új szabályozásokból. Rövid- és hosszútávon egyaránt kulcsfontosságú lesz, hogy a költségvetést a kormányzat valahogy egyenesbe hozza, és csökkentse a hiány mértékét, de egyelőre ebben nem sikerült jelentősebb előrelépést elérni, és inkább csak a tábor szájíze alakította a közpolitikákat. Ezzel együtt az előző kormányok kiterjedt jóléti intézkedéseinek fokozatos kivezetése a közeljövőben némi fellélegezésre adhat majd okot, de közel sem elegendőt, hogy Meloni és stábja hátradőlhessen. A ciklus egyik nagy kérdése lesz, hogy milyen strukturális átalakításokra lesz képes a kormányzó jobboldal, és milyen érzéseket vált majd ez ki az olasz polgárokban.
Kísérlet az illegális migráció megállítására
Olaszország földrajzi helyzetéből kifolyólag az egyik legkitettebb ország a Földközi-tenger medencéjében áramló migrációs hullámoknak. Egyrészről, hatalmas nagy partszakasszal rendelkezik, amelyet irtózatosan nehéz felügyelni, másrészről, bizonyos pontjait csupán néhány tucat kilométer választja el a legfőbb küldő kontinenstől, Afrikától. Meloni retorikájának egyik legkirívóbb pontja éppen ezt a terület volt, és a jobbközép kormányzat hamar hozzá is látott a munkához, hogy kontrollált keretek közé szoríthassa a beáramlást.
Az olasz statisztikák szerint csak idén négyszer annyi bevándorló érkezett az olasz partokhoz, mint a tavalyi év hasonló időszakában. A számok szerint a bevándorlás dinamikája nem hagyott alább, ám talán még inkább sokkoló adat, hogy az útnak indultak közül hányan nem érik el végül nemhogy végcéljukat, de még az olasz terra firmát sem. A mentéseket tekintve az olasz hatóságok nem állnak épp a helyzet magaslatán, mely év elején egy egész Európát megrendítő hajókatasztrófában csúcsosodott ki. A Cutro partjainál történt hajótörés áldozatainak száma mára már eléri a kilencvenhármat, és sokakat a mai napig nem találtak meg a hullámok között.
A calabriai eset cselekvésre sarkallta a kormányt, ami első körben egy rendeletben öltött formát. Ezt követte áprilisban egy veszélyhelyzeti állapot meghirdetése, mely egyelőre hat hónapig szól, és célja, hogy megfelelőképpen alkalmassá tegye a kormányt a migrációs krízissel szembeni cselekvésre. A rendelkezés többek között kiterjed az embercsempészet büntetésének súlyosbítására, a kitoloncolási folyamatok felgyorsítására, a bevándorlók számának korlátozására, valamint a befogadóközpontok rendszerére is, továbbá igyekszik segíteni a képzettséggel rendelkező külföldiek integrálását is.
Az olasz miniszterelnök a közelmúltban ismét kifejezte egy közös európai megoldás szükségességét. A felvázolt javaslat különös figyelmet fordít Afrika, kiváltképp Észak-Afrika, valamint a Száhel-övezet támogatására, melyet gazdasági eszközök mellett az oktatásban is érvényesíteni kell. A bevezetett új szabályozási környezet első eredményei egyelőre még nem érzékelhetők, de kulcskérdés lesz a Meloni-kormány jövője szempontjából, hogy mennyire tudják majd kordában tartani a bevándorlást. Éppen ezért Meloni igyekszik pragmatikusan kezelni a migráció kérdését, és láthatóan keresi az együttműködőket terve megvalósításához, mind Európában, és mind a Mediterráneumban. Ezt a megközelítést igazolja, hogy megválasztása óta az európai partnerek mellett a legtöbbet afrikai és közel-keleti országok vezetőivel találkozott, ahol olyan területeken sürgetett előrelépést, mint a gazdaság, energiabiztonság, vagy éppen oktatás. Noha a nagyívű programra még őszig várni kell, az irány mindenesetre figyelemreméltó.
Konszolidáció a nemzetközi térben
A választások előtt sokan fenyegetést láttak egy esetleges Meloni-kormányban. Az olasz jobboldal az harsány EU-ellenes retorikája az európai egység megbomlasztását vetítette előre, míg az elnöki rendszer bevezetése a demokratikus értékek védelmezőinél kongatta meg a vészharangot. Bár Meloni a kezdetektől fogva kiállt országa NATO tagsága mellett, a választásokig az új kormány valós viszonyrendszere a nyugati szövetségi rendszerekhez szintén bizonytalan maradt, nem beszélve az Ukrajnához fűződő viszonyról.
Giorgia Meloni meglehetősen hamar rácáfolt a vele szembe állított fenntartásokkal, és eddigi hivatala alatt többször is szilárdan kifejezte álláspontját a nyugati csapásirány mellett. Amennyiben a Bizottság és a kormány közti vitát a már korábban taglalt forrásokról nem vesszük ide, az új olasz kormány kapcsolata igencsak konstruktívnak ítélhető. Ha kizárólag az Ukrajna melletti kiállást vesszük alapul, az olasz miniszterelnök az egyik leghangosabb szószólója az újjáépítésnek a háború sújtotta országban, és nem riad vissza az ukránok fegyveres támogatásától sem. Egy februári sajtótájékoztatón Meloni egyenesen odáig is elment, hogy kifejezze egyet nem értését azokkal a hangokkal, akik szerint a fegyverszállítások a konfliktus eszkalációjához vezetnek.
Arra, hogy mi változott Meloni megközelítésében a választások előtt és után szintén a pragmatizmusa lehet a válasz. Olaszországnak gazdasági problémák örvényében az EU dobhat mentőövet, és a felzárkózás csak az euró adta biztonság mellett kivitelezhető. Az olaszok továbbra is megbíznak az európai szervekben, és egyetértenek az EU célkitűzéseivel. A közös piachoz való hozzáférés továbbra is nagy visszatartó erő, és a befektetők számára is vonzóbbá teszi az országot az, ha az harmonikus kapcsolatot ápol az Unióval.
Bár a tendenciák az európai integráció lencséjén keresztül nézve kecsegtetőek, a kormány álláspontja Kínát tekintve még nem tisztázott. A tét nagy, hisz a kínai beruházások komoly löketet adhatnak az olasz gazdaságnak, ami célravezető volna a választási ígéretek megvalósítását tekintve, viszont egy fontos középhatalomként Olaszországnak a szövetségesek között betöltött helyzetére is figyelnie kell. A kormány egyelőre hezitál azon, hogy mi lenne a helyes döntés, de ennek ellenére Olaszország elköteleződése a Nyugat felé látszólag szilárd alapokon nyugszik, arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon, holmi kevés esély mutatkozik.
Konklúzió
Az elmúlt hónapokban Giorgia Meloni és kormánya több területen is demonstrálta az általuk képviselt irányvonalakat Olaszország jövőjét illetően. Az kétségtelen, hogy hat hónap kevés idő ahhoz, hogy megfelelően meg tudjuk ítélni egy kormányzat teljesítményének sikerességét, viszont talán elégséges idő ahhoz, hogy áttekintsük mik várhatóak a közeljövőben.
Az olasz társadalom ki van éhezve a gazdaságban fellelhető stagnálás feloldására, és ismét szeretné az országot felívelő pályán látni. Egyelőre nem látszik, hogy az ehhez szükséges pénzügyi stabilitás hogyan fog megteremtődni, és aggodalomra ad okot a Bizottsággal való vita, valamint az esetleges forrásvesztés kockázata is. Ha ezeken a területeken nem történik előrelépés, Meloni hamar leköszönhet. Ellenben bizakodásra adhatnak okot a gazdaságélénkítő intézkedések a munkaerőpiacon, és érdemes lesz szemmel tartani az olasz gazdaságot a következő időszakban. A családtámogatások bevezetése pozitívan hathat az olasz középosztály gazdasági helyzetére, és stabilizálhatja azt, ám az ezzel szemben megcsonkított jóléti intézkedések még könnyen teremthetnek visszás helyzeteket.
Továbbá kérdés, hogy Meloni realitásokra épülő külpolitikája milyen sikereket ér el. A sikeres szomszédi viszony a migráció kibocsátó országaival egy kézenfekvő irány, de eredmények ezen a területen csak közép-, illetve hosszabb távon várhatók. A közeljövőben az összképet a beérkező tömegek kezelése és a mentések sikeressége fogja meghatározni, amiben eddig nem igazán muzsikáltak jól az olasz hatóságok. Az olasz demokrácia instabil jellegét ismerve a bevándorlási krízisre válaszképp meghozott vészhelyzeti intézkedések hatékonysága is döntő faktor lehet, amibe akár a kormányzás is kerülhet.
A nyugati világ és Olaszország kapcsolata a prekoncepciókkal ellentétben kiegyensúlyozott, viszont a kínai Új Selyemút projekt folytatása egy jelentős vízválasztó lehet, és adott esetben időszakos feszültségeket is kelthet majd.
Összességében, mindenképpen izgalmas lesz figyelemmel követni Olaszországot az elkövetkezendő időszakban. A kormányzás első 180 napjában hozott intézkedések eredményeit csak ezután fogjuk tudni felmérni, és több terület is kíváncsiságra adhat okot. Ennek függvényében a jövőben fontosnak tartom, hogy visszatérjünk e téma elemzésére, és akár egyéb szempontokat is figyelembe véve számot vethessünk az olasz jobbközép teljesítményéről.
Legutóbbi hozzászólások