Finnország több mint hét évtized, Svédország pedig két évszázad semlegességi politikáját feladva az euroatlanti katonai szövetségbe, a NATO-ba igyekszik. De nem ők Európa egyetlen államai, amelyek még nem tagjai a szövetségnek. Végigtekintve a többi érintett országon, azt mondhatjuk: a földrajzilag Oroszországhoz közel fekvő, magát fenyegetve érző skandinávok belépése nem fogja egyelőre ledönteni a semlegesség maradék dominóit. Érdemes azonban közelebbről is megnézni, mennyire tematizálta a közbeszédet a katonailag semleges európai országokban az orosz-ukrán háború, és mennyire stabil az el nem kötelezettség pozíciója a részükről. Elemzésem egy EU-tagállamot, de nem NATO-tag országot, Ciprust követ végig.
Ciprus
Ciprus esetében – ahogy Máltánál is – a brit gyarmati múlttal kell kezdenünk történetünket. A bronzkor óta fontos stratégiai jelentőséggel bíró kelet-mediterrán sziget 1878-ban került brit irányítás alá. Cserébe Britannia a hanyatló Oszmán Birodalomnak támogatást ígért a Balkánt újrafelosztó berlini kongresszuson és védelmet egy esetleges újabb orosz támadás ellen. Mikor az első világháborúban az oszmánok és a britek szembekerültek, London a sajátjának nyilvánította Ciprust. Nem lévén (tengeren) semmilyen eszköze az ellenállásra, Atatürk kormányzata elismerte a területszerzést.
Ciprus tehát brit gyarmat lett, de zömében görög ajkú lakossága ezt elég barátságtalanul fogadta. A második világháború után a görög ciprióták folyamatos követelése lett az enószisz, vagyis az egyesülés a görög anyaországgal. A lakosság nagyjából ötödét kitevő törökök ezzel szemben nem szerettek volna Görögországban élni, s a taksim, vagyis a felosztás pártján voltak, miután világossá vált, hogy a brit uralom nem fog örökké tartani. Az 1950-es évekre, de facto polgárháború bontakozott ki a szigeten, amely a félelmek szerint magában hordozta két NATO-tagállam összecsapásának a lehetőségét is.
London irányított – s a máltainál sikeresebb módon – vált meg végül egyik utolsó gyarmati szerzeményétől. Ciprus önálló, felosztatlan államként görög-török-brit garancia mellett vált függetlenné 1960-ban. A török ciprióták – Libanont idéző módon – etnikai kvótákban részesültek, a britek pedig megtartották maguknak Akrotiri és Dhekelia területét katonai bázisként. (Ennek folyományaként a szigeten ma is van állandó NATO-bázis.)
Az interetnikus viszony azonban nem lett tartósan békés. 1963-ban a görög és a török közösség ellentéte véres pogrom- és harcsorozatba torkollott, amely ellen tiltakozásul a törökök kivonultak a ciprusi állam igazgatásából. (Az események vérességét még a kétezres években is előszeretettel tagadták prominens ciprusi görög politikusok.)
A kényelmetlen új status quo 1974-ben hullott szét, amikor a görög katonai junta megdöntötte a ciprusi kormányt, s bábkormányt hozott létre azzal a (nem is túl) távlati szándékkal, hogy az enószisz végbemenjen. A lépés török katonai intervenciót váltott ki, amelynek keretében a sziget északi-északkeleti harmadát megszállták, s kétszázezer görög cipriótát űztek el otthonából. 1974 augusztusa óta az ENSZ békefenntartó alakulatok semleges zónája választja ketté Ciprust. 1983-ban az északi területen a török ciprióták kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, melynek államiságát azonban azóta is csak Törökország ismeri el. (Ezzel párhuzamosan Ankara máig nem ismeri el a görög ciprióta kormányt.)
A nemzetközi közösség tehát a megosztott Ciprust azóta is egy államnak tartja, így került az Európai Unió tagjai közé is, a geopolitikai realitás előtt abban a formában meghajolva, hogy a török impérium alatt álló területen az uniós jog nem hatályos. (Bár a csatlakozás előtt még megpróbált az ENSZ elfogadtatni a szigeten egy, a görög lakosság által nagyban elutasított béketervet.) Ez a területi megosztottságot fel nem oldó uniós tagság reményt adhat más országoknak is.
Az EU-tagságból ugyanakkor nem feltétlenül következik még NATO-tagság, s Ciprus esetében nem is látszik a csatlakozási szándék. Hangsúlyos taszító erő mindenekelőtt, hogy NATO-tagállammal van fennálló területi konfliktusa: a Törökország 1974-es inváziója óta, de facto megosztott szigeten a szövetség nem tartozik a legkelendőbb nemzetközi partnerek közé. Ciprus a PfP (Partnership for Peace) NATO-programnak sem tagja (egyedüli ilyen EU-tagállamként), de az uniós védelmi programok (PESCO) nagy részéhez sem csatlakozott egyelőre.
Oroszországgal Nicosia a Szovjetunió kimúlása óta jó viszonyt ápol. A szigeten olyan erős az orosz turisták és az orosz oligarchia vagyonának jelenléte, hogy a „Mediterráneum Moszkvája” név is ráragadt a sajtóban. Az Oroszország ellen hozott háborús szankciók azonban arra kényszerítik Ciprust, hogy ezzel a gazdasági kitettséggel akkor is szakítson, ha rövid távon megsínyli. Különösen problémás az a már korábban leállított útlevél-árusító program, amellyel uniós állampolgársághoz jutottak prominens orosz politikai-gazdasági szereplők. (Habár ebben Ciprus nincs egyedül.)
Ciprus jelenleg távolodik Oroszországtól és közeledik az Egyesült Államokhoz, ám a szigetre még az 1980-as években kivetett amerikai fegyverembargó feloldása kiváltotta Ankara haragját. Mindez előre jelzi, mik lehetnek a szövetséghez való ciprusi csatlakozás esélyei akár a mostaninál jóval lelkesebb hozzáállás esetén is. Nikosz Anasztasziádész ciprusi elnök 2022. májusi nyilatkozata szerint azonban a téma felvetése „túl korai”.
A ciprusi NATO-tagságnak ezzel együtt vannak külső és belső támogatói. Ha hihetünk a ciprusi diplomáciai kar nagy öregjének, Andresztinosz N. Papadopulosznak, korábban erős politikai szándék is létezett rá.[1] De mindent összevetve jelenleg nincsen valós esély erre a fejleményre.
[1] Rögzítsük azért, hogy Papadopulosz állításaival szemben III. Makariosz ciprusi államfő-érsek egyáltalán nem volt titkos NATO-szimpatizáns. Ciprus a metropolita vezetése alatt – egyetlen európai országként – igen erőteljesen az el nem kötelezettek mozgalmához tartozott, s van olyan olvasat, hogy végső soron éppen ez a külpolitika vezetett az 1974-es török beavatkozáshoz. Lásd itt.
Legutóbbi hozzászólások