Finnország több mint hét évtized, Svédország pedig két évszázad semlegességi politikáját feladva az euroatlanti katonai szövetségbe, a NATO-ba igyekszik. De nem ők Európa egyetlen államai, amelyek még nem tagjai a szövetségnek. Végigtekintve a többi érintett országon, azt mondhatjuk: a földrajzilag Oroszországhoz közel fekvő, magát fenyegetve érző skandinávok belépése nem fogja egyelőre ledönteni a semlegesség maradék dominóit. Érdemes azonban közelebbről is megnézni, mennyire tematizálta a közbeszédet a katonailag semleges európai országokban az orosz-ukrán háború, és mennyire stabil az el nem kötelezettség pozíciója a részükről. Elemzésemben először egy EU-tagállamot, de nem NATO-tag országot, Máltát követem végig.
Málta
A kis mediterrán szigetország esetében nem lenne formálisan sem egyszerű a csatlakozás: alkotmányában 1987 óta benne van a semlegesség kitétele, amelynek a társadalmi támogatottsága is jelentősnek mondható, minden három lakosból kettő pártolja. Málta konkrétan az oroszokkal sem akarja megrontani a viszonyát, a turisztikai bevételekkel kapcsolatos jól felfogott önérdekből, de a semlegességet is viszonylag komolyan veszi. A NATO Partnership for Peace bilaterális alapú együttműködéséhez ugyan csatlakozott a kicsiny ország, viszont például az EU saját biztonsági együttműködéséhez, a PESCO-hoz nem (és nem is tervez). Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mert Dánia 2022 nyarán csatlakozott, így pedig Málta maradt a közös uniós védelempolitikából kivonuló egyetlen tagállam.
Mint napjaink számos, első blikkre rejtélyes nemzetközi kérdésének, a máltai semlegességnek a gyökerei is a 20. század történelmében keresendőek. A számos hódítót követően végül a Brit Birodalom kötelékében lehorgonyzó szigetország az 1950-es évektől előbb önigazgatásra, majd függetlenségre törekedett, amelyet 1964-ben nyert el végül. (Ne ugorjuk át szótlanul, hogy Málta hajlandó lett volna a Birodalomhoz is hűséges maradni, amennyiben a Brit-szigetek lakosaival gazdaságilag-társadalmilag egyenjogú állampolgárként kezelik őket. Az 1956-ban a szigeten még nagy többséggel megszavazott társállami státusz ötlete azonban számos okból hamar összeomlott.[1])
Ekkortájt kezdett el szimpatizálni Dom Mintoff máltai baloldali vezető az el nem kötelezett országok mozgalmával. Az 1964-es állapotot, amely szerint Málta brit (ezen keresztül NATO-) támaszpontként funkcionált, az államfői tisztséget pedig továbbra is II. Erzsébet királynő töltötte be, már kevesellte. Mintoff a Nemzetközösség kereteit, ha elhagyni nem is, de a lehetőségig csökkenteni akarta. Elvei megvalósítására 1971-ben kapott lehetőséget, amikor ismételten kormányfő lehetett. Hosszas alkudozás után – amelynek kudarca esetén a miniszterelnök Kadhafi ezredes Líbiájához fordult volna védelemért – Mintoff el is érte a brit csapatok kivonulásáról szóló megegyezést, 1974-ben pedig a köztársaság kikiáltását is a szigeten. A brit csapatok végül 1979. március 31-én, több mint 170 év után távoztak Máltáról.
Légüres térben azonban semleges állam sem létezhet, Mintoffnak pedig igen nehéz dolga volt a semlegességet szavatoló országot találni. Az eredetileg kiszemelt francia-olasz-líbiai-algériai négyesből végül egyedül Olaszországgal született tartós szerződés (1981-ben). Az alkotmányos semlegesség története pedig ennél is kalandosabb. 1981-ben a Munkáspárt (Mintoff pártja) ellenfelénél (a Nacionalista Pártnál) kevesebb szavazattal kapott parlamenti többséget és alakított kérdéses legitimációjú kormányt. A puskaporos hangulatú válság végül úgy oldódott meg, hogy 1986-ban a két párt megegyezett: módosítják a választási törvényt, hogy a konzervatívok szavazattöbbsége biztos parlamenti többségre legyen váltható. Cserébe a pártok közösen az ország alkotmányába iktatják a semlegességet.
Időről időre vitakérdéssé válik, mennyire is erős a máltai semlegesség, így történt az EU-s csatlakozásnál, a 2011-ben Líbiára kivetett szankciókhoz történt csatlakozásnál, valamint a 2022-ben Oroszországra kivetett szankciókhoz történt csatlakozásnál. A külső szemlélőnek ebből a kötélhúzásból annyi látszik, hogy a kormányzat rendre igen vonakodva csatlakozik az EU reakcióhoz és külpolitikai lépéseihez, de végső soron csatlakozik.
S ahogy a szigorú értelemben vett katonai semlegességhez való ragaszkodás, úgy az Ukrajnának nyújtott nem katonai segítség is komoly támogatást élvez. Azonban míg a baloldalon megmaradnának ezen a ponton, a jobboldali Times of Malta teret adott nyíltan NATO-párti publicisztikának is a háború kitörése óta. Mindez az átlagos máltait azonban, úgy fest, kevéssé mozgósítja. A politika sem harapott rá az ezzel kapcsolatos véleményformálásra: hiába rendeztek éppen az orosz invázióhoz időben közel, 2022 márciusában választásokat, sem a háborús helyzet, sem a NATO nem volt fajsúlyos kampánytéma.
[1] Simon C. Smith (2007) Integration and Disintegration: The Attempted Incorporation of Malta into the United Kingdom in the 1950s, The Journal of Imperial and Commonwealth History, 35:1, 49-71.
Legutóbbi hozzászólások