Nagyhatalmi érdekek a Nyugat-Balkánon II. – Oroszország

Ahogy az Egyesült Államok, úgy Oroszország viszonylatában is el lehet mondani, hogy a Nyugat-Balkán a nagyhatalmi politika színtere. Moszkva számára mindig is fontos volt a posztszovjet térséghez közeli terület, a délszláv válság idején pedig a Nyugattal együttműködve vállalták fel a közvetítő szerepet. Az oroszok természetesen Szerbia pártfogoltjaként tevékenykedtek, azonban nem tudtak áttörést hozni. Nyíltan ellenezték az 1999-es humanitárius beavatkozást, a koszovói konfliktusban a csecsen háborúkat látták, a NATO térnyerése után pedig egyértelművé vált: Oroszország vesztett a befolyásából.

Régi a barátság Moszkva és Belgrád közt

Vlagyimir Putyin elnökké választása után Oroszország defenzív önérvényesítő politikai magatartást vett fel.1 Az ország stratégiai doktrínáinak elemzése után megfigyelhető, hogy Moszkvának nincsen – az Egyesült Államokhoz hasonló – regionális politikája, sokkal inkább a lefektetett nagyhatalmi elvek mentén hoz döntéseket. A nagyívű orosz stratégiákból levezethetőek a térséget érintő prioritások:

  • gazdasági térnyerés;
  • a bilaterális kapcsolatok bővítése és mélyítése;
  • az euroatlanti integráció és a NATO felé való közeledés ellehetetlenítése.

Az ehhez kapcsolódó érdekérvényesítéshez Oroszország kész bevetni a teljes eszköztárát, ez pedig legmarkánsabban a gazdasági viszonyrendszerben figyelhető meg. Az orosz-szerb gazdasági kapcsolatok hagyományosan jó múltra tekintenek vissza, amit a meglévő biztonságpolitikai együttműködések, kulturális hasonlóságok is elősegítenek a két ország között. Moszkva az energiapolitikai területre összpontosító gazdasági térnyerésével a Balkán meghatározó hatalma kíván lenni – amivel megkerülhetetlen gazdasági és politikai partnerré válhat az Európai Unió számára is. Ebben nagy jelentőséggel bír Szerbia, napjainkban a legszorosabb szinten velük kooperál Oroszország.

Belgrád és Moszkva viszonya már-már különösnek mondható – írja tanulmányában Ludvig Zsuzsa. A két ország egymás közötti kapcsolatának intenzitásnövekedésén egyértelműen megmutatkozott az amerikai külpolitikai prioritások átrendeződése, és Slobodan Milošević jugoszláv elnök 2000-es bukása is. A kölcsönös érdeklődést hűen tükrözi a 2000 augusztusában aláírt szabadkereskedelmi megállapodás, aminek véleményem szerint hosszú távon közvetett következménye lett az Eurázsiai Gazdasági Unióval (EAEU) való kapcsolatfelvétel Szerbia részéről. 

Ukrajna helyett a Balkánon át jönne az orosz gáz

Moszkva a kezdetektől nagy mennyiségű tőkét mozgat Szerbiában: az orosz cégek előszeretettel fektetnek be a szerb energiaszektorba, agrárszektorba, élelmiszeriparba és italgyártásba, a gépiparba, valamint az infrastruktúrába és a turizmusba is.3 Természetesen az orosz cégek az energetikai szférában a legaktívabbak: az elmúlt csaknem 20 évben nagy részesedést szereztek a csővezetékgyártásban. Nem véletlen tehát, hogy Moszkva egy olyan gázvezeték építését tervezi, ami Szerbián keresztül szállítaná a gázt az európai államokba.

Ez a lépés egyaránt köszönhető az intenzív orosz-szerb kapcsolatoknak, de még annál is meghatározóbb Ukrajna szerepe. Egy ilyen beruházással ugyanis Moszkva úgy tudna gázt juttatni nyugati irányba, hogy ezzel párhuzamosan csökkentheti az Ukrajnába szállított gázmennyiséget. A lépéssel az orosz fél újabb ütőkártyát szerzett volna Kijevvel szemben a 2014 óta fennálló konfliktusban.

Gázvezeték Szerbián keresztül – Forrás: MAGYARI Péter (2019): Szerbia felől hoznának ide rengeteg gázt az oroszok

Az orosz-ukrán fél közötti gázszállítási megállapodás 2020. január 1-jén lejárt, azonban akkor még a megállapodás hiányában sem állt le a szállítás. A lépésnek – amivel kapcsolatban az Egyesült Államok szankciókat helyezett kilátásba – inkább politikai, mintsem gazdasági okai voltak, tekintve, hogy a leállással a Gazprom hatalmas pénzeket, hosszú távon pedig piacot veszített volna. Mindenesetre a magyar és a szerb kormány is megállapodott a gázvezeték építésével kapcsolatban, de ezt egyelőre egyik parlament sem ratifikálta.

Gazdasági és politikai együttműködés

Látható, hogy az orosz vállalatok energiaszektorban történő térnyerése vitathatatlan. Az olyan cégeknek, mint a Gazprom, a Lukoil vagy az Itera, óriási részesedése van a balkáni országok energiapiacán. Az elsősorban Szerbiával és a Boszniai Szerb Köztársasággal üzletelő orosz vezetésnek az a célja, hogy megvalósítsa azokat az infrastrukturális beruházásokat, amellyel a gázvezeték opcionális megépítése előteremthető. Nem véletlen, hogy bár többségében az Európai Unió országaival bonyolítja le külkereskedelmét Szerbia, mégis az orosz szabadkereskedelmi övezethez csatlakozott. A 2015 óta létező, és most már hat tagállammal rendelkező gazdasági unió eddig nem produkált nagy eredményeket: a minimális eredmények felmutatását eredményezi az ukrán válságra adott amerikai szankciópolitika, az olajárak drasztikus esése, illetve Fehéroroszország és Kazahsztán belső piacának védelme a gyengülő rubellel szemben.

Az Európai Unióhoz hasonló intézményrendszert tömörítő EAEU azonban az elmúlt évben a haladás útjára lépett. A szupranacionális szervezet egyelőre a gazdasági viszonyrendszer megszilárdításán fáradozik, hosszú távon viszont a kohéziós gazdaságpolitikát hivatott megteremteni a tagállamok között. Mindezek mögött szintén fellelhető az orosz nagyhatalmi elvek mentén történő politizálás. Szerbia csatlakozásával Moszkva precedenst teremt újabb beruházások előmozdításának szükségességére a térségben, amivel többek között aláaknázhatja az Európai Bizottság által 2019 őszén bejelentett nyugat-balkáni együttműködést is. Az EU által elképzelt kooperáció magával hordozná a szerb-koszovói megbékélés lehetőségét, feltéve, hogy Belgrád beengedné Pristinát az integrációba.

Hosszú távon nem tarthat Szerbia Moszkva felé

A gazdasági együttműködésen túl meg kell említenünk Belgrád és Moszkva katonai törekvéseit is. Az elmúlt években a két ország együttesen vesz részt hadgyakorlatokon, katonai együttműködésről köt megállapodásokat, és Szerbia nagyszámú orosz katonai eszközt vásárol.4 A legutóbbi szerb-orosz hadgyakorlatra S-400-as orosz légvédelmi ütegeket és Pancir-S típusú önjáró légvédelmi harcjárműveket szállítottak, ami mutatja a két ország eltökélt irányvonalát.

Összegezve kijelenthető Oroszország nyugat-balkáni országokkal folytatott politikájáról, hogy kulcsfontosságú szerepe van benne a szerb államnak. Az orosz vezetésnek a régió továbbra is „csak” az Amerikai Egyesült Államokkal szembeni nagyhatalmi játszma színtere, viszont véleményem szerint a következő években az orosz befolyás – önmagához mérten vett – növekedése lesz tapasztalható. Rövidtávon a lassuló integráció, az ezáltali társadalmi kiábrándultság, a vallási és kulturális azonosság Oroszország felé billentheti el a szerb „hintapolitikát”. Hosszú távon viszont Moszkva nem képes akkora gazdasági fejlődést és alternatívát nyújtani, mint a Nyugat, ezért Belgrádnak az Európai Unió integrációjában kell gondolkodnia.


1 PETRILLO, Enza Roberta (2013): Russian foreign policy towards the Balkans: which perspective? ISPI Analysis, 169. o.

2 LUDVIG Zsuzsa (2011): Oroszország és a Balkán: érdekek és politikák. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. 88. szám. 5-10. o.

3 LUDVIG (2011): i. m. 8-12. o.

4 BECHEV, Dimitar (2015): Russia in the Balkans: How should the EU respond? Policy Brief, European Policy Center. 33-41.o.

Szerző

Felde András Bence

Külügyi elemző munkacsoportunk tagja

További elemzéseink