Az Európai Unióban hosszú ideje diskurzus tárgyát képezi a közös európai hadsereg lehetősége, mely független lenne a NATO struktúráitól. Számos probléma merül fel az elképzeléssel kapcsolatban, a finanszírozástól a vezényleti nyelven át az alapvető szerkezeti felépítésig, ám az elképzelés egyre relevánsabb: Oroszország 2022-es Ukrajna elleni inváziója felhívta a figyelmet a közös európai biztonság és védelem – és ennek részeként egy közös hadsereg – fontosságára. Az alábbi értekezés áttekinti a közös európai hadsereg koncepciójának történeti hátterét, jelenlegi támogatottságát és az aktuális kezdeményezéseket, valamint a felmerülő problémák tükrében mérlegeli a koncepció működőképességét.
Múltbeli kezdeményezések
A közös európai hadsereg koncepciója a hidegháború utáni integrációs törekvésekkel együtt merült fel, és elsőként az 1948-as brüsszeli szerződésben manifesztálódott. Ezt Franciaország, Nagy-Britannia és a Benelux államok írták alá, megalakítva a Nyugati Unió Védelmi Szervezetét, mely a térség biztonságának egyetlen intézményesült őre volt a NATO egy évvel későbbi megalakulásáig. A következő előrelépést a Pleven-terv alapján 1952-ben létrehozott Európai Védelmi Közösség (EVK) jelentette volna, melyet aláírt ugyan a hat integrálódó állam, Franciaország azonban nem ratifikálta, így az végül nem lépett hatályba. Az EVK bukásához vezető okok között már megtaláljuk a jelenleg is problémás tényezőket: a szerződés a Pleven-tervtől eltérve egy integrált haderő helyett koalíciós haderőt indítványozott, melynek közös irányító testülete erősen korlátozott hatáskört kapott volna, és jelentős maradt volna a nemzeti hatáskör. A következő állomást a Nyugat-Európai Unió (NYEU) létrehozása jelentette, mely az 1948-as brüsszeli szerződést bővítette ki, bevonva Olaszországot és az NSZK-t a szövetségbe. Azonban a NYEU-ról hamar kiderült, hogy redundáns, lévén, hogy minden tagja egyben NATO-tagállam is, és az alapító szerződés szerint a szervezet alárendelődött az Észak-atlanti szövetségnek. A ’80-as évektől kezdve a NYEU újra hangsúlyt kapott a közös biztonság- és védelempolitika fejlődésével, ám a szervezet mindvégig a „NATO európai pilléreként” definiálódott, és a transzatlanti biztonságszemléletet erősítve precedensként szolgált arra, hogy az USA-tól függetlenül nem működőképes egy közös európai védelmi szervezet. 2011-re a NYEU legtöbb funkcióját átvette az EU, s így tartalmilag teljesen kiüresedett, majd feloszlott.
Közös biztonság- és védelempolitika – Maastrichttól Lisszabonig
A közös európai biztonság- és védelempolitika intézményesülése az 1993-ban hatályba lépő Maastrichti Szerződéssel kezdődött, melynek második pillére tartalmazta az Európai Közös Kül- és Biztonságpolitikát (KKBP), és bevezette a minősített többséget igénylő közös akciókat. Az Amszterdami Szerződés ezt kibővítette a közös stratégiákkal, valamint a NYEU legfontosabb kompetenciáit a Miniszterek Tanácsa alá rendelte. A következő fontos fejleményt az 1998-as St. Malo-i Nyilatkozat jelentette, melyben Franciaország és az Egyesült Királyság javasolta a közös európai biztonság- és védelempolitika megalapítását, melyre a Nizzai Szerződésben került sor, a tagállamok vezérkari képviselőiből álló EU Katonai Bizottság (EUMC) és a katonai szakértőkből álló EU Katonai Törzs (EUMS) felállításával egyetemben. Az egyik legnagyobb mérföldkövet a 2007-es Lisszaboni Szerződés jelentette, egyrészt a kölcsönös segítségnyújtás (tagállami szintű) bevezetése, másrészt az állandó strukturált együttműködés (PESCO) javaslata által. Ez utóbbi – 2017-es bevezetése óta – olyan tagállamok számára nyújt lehetőséget a kooperációra, amelyek külön is szorosabb kapcsolatokat igyekeznek kiépíteni, függetlenül a többi tagállamtól.
A „közös európai hadsereg” – koncepció támogatottsága
Látható tehát, hogy az elmúlt 3 évtizedben az EU jelentős lépéseket tett a közös biztonság és védelem felé, a közös hadsereg azonban továbbra sem valósult meg. A koncepció támogatottsága erősen differenciált, térben és időben egyaránt. Ami az időbeliséget illeti, 2018-ban Trump elnöki tevékenysége nyomán, majd 2021-ben az USA Afganisztánból való kivonulása következtében felerősödött az EU hadsereg koncepciójának támogatottsága. Habár ezek a fellángolások mindig elcsendesedtek, Oroszország 2022-es inváziója Ukrajna ellen egy erőteljesebb hullámot keltett, aminek gyakorlati lenyomatára a továbbiakban térek ki. Ami a térbeli differenciálódást illeti, a statista 2017-es adatai alapján a Benelux államokban, Litvániában, Bulgáriában, Romániában és Franciaországban a legmagasabb az EU hadsereg iránti támogatottság (65% feletti), míg Ausztriában, Portugáliában, Svédországban és Finnországban jóval alacsonyabb (45% alatti). A YouGov frissebb, 2022-es felmérése azt vizsgálta, hogy ezek az arányok hogy változtak a februári orosz támadás fényében. Összességében úgy találták, hogy Görögország, Magyarország és Románia kivételével mindenhol nőtt (illetve néhány ország esetében változatlan maradt) az EU hadsereg iránti támogatottság. Az említett három ország esetében a támogatottság csökkent, Románia esetében 4, Magyarország esetében 5, Görögország esetében 8 százalékponttal. Fontos azonban megjegyezni, hogy ugyanez a kutatás azt is kimutatta, hogy a NATO védelmi szerepe a tagállamok szemében viszont erősen felértékelődött, tehát nem arról van szó, hogy az atlanti szövetségtől függetlenedve, vagy akár távolodva képzelik el a közös európai hadsereget.
Stratégiai iránytű
Az előző bekezdésben említésre került, hogy az USA 2021-es kivonulása Afganisztánból megingatta az EU tagállamok bizalmát az amerikai védelemben, és ismét napirendre tűzte a közös európai hadsereg problémáját. A 2022 februárjában az EU közvetlen szomszédjában kirobbanó háború tovább erősítette ezt a folyamatot, mely márciusra a stratégiai iránytű jóváhagyásához vezetett. Ezt a tervezetet még 2020-ban kezdeményezték azzal a céllal, hogy 2030-ra az EU „erősebb és cselekvőképesebb biztonságszolgáltatóvá váljon”, s ezzel együtt növelje stratégiai autonómiáját. A tervezet részét képezi egy 5000 katonából álló gyorstelepítésű hadtest felállítása 2025-ig, a katonai mobilitás fokozása, és a hírszerzés elemzési kapacitásainak növelése. A technológiai fejlesztések sem maradnának el: a kiberdiplomáciai eszköztár növelését, az uniós kibervédelmi politika létrehozását, valamint az uniós biztonsági és védelmi űrstratégia kidolgozását is felvázolták. Ezen kívül a tervezetben szerepel a tagállamok védelmi beruházásának ösztönzése, valamint a partnerségek (NATO, ENSZ, regionális partnerek) megerősítése. Habár egy 5000 fős hadtest nem tűnik jelentősnek, amennyiben valóban sikerül hatékonyan működtetni, ez nagy előrelépést jelenthet egy erős, autonóm európai hadsereg létrehozása felé.
Működőképes elképzelés vagy sem?
Látjuk tehát, hogy a téma jelenleg is aktívan vitatott, és konfliktusokkal átszőtt világunkban várható, hogy a közös hadsereg gondolata nem fog lekerülni a napirendről. Habár vannak előremutató kezdeményezések, mint a stratégiai iránytű, és a tagállamok hajlandósága is láthatóan nőtt egy közös hadsereg felállítására, rengeteg akadály áll a megvalósítás és hatékony működtetés előtt. Ott van először is a nemzetközi politikai egyetértés hiánya: a tény, hogy a tagállamoknak eltérő nemzetbiztonsági prioritásaik és stratégiáik vannak, egy közös hadsereg működtetését jelentősen megnehezítené. Ez felveti a szuverenitás kérdését is, hiszen a közös hadseregbe történő fokozott integráció a tagállamok önrendelkezésének bizonyos szintű feladását jelentené, ami a biztonságpolitikában különösen érzékeny pont. A közös vezényleti nyelv szintén problémás. Ha még sikerülne is megegyezni a NATO-hoz hasonlóan az angol nyelv használatában, az utasítások pontos megértése kulcsfontosságú, és végzetes hibákhoz vezethet, ha a nyelvi differenciálódás miatt félreértések keletkeznek egy katonai művelet során. Összességében tehát – a közös biztonság- és védelempolitika gyorsütemű fejlődése ellenére – továbbra is nehéz elképzelni egy hatékonyan működő és fenntartható közös európai hadsereget. A stratégiai iránytű talán közelebb juttatja az EU-t a probléma megoldásához, de ennek működőképessége is kérdéses, 2030-ig erről nem lehet empirikusan megalapozott véleményt formálni. Annyi bizonyos, hogy a közös európai hadsereg témája sok figyelmet fog kapni a következő évtizedben, és talán támogatottsága is nőni fog valamelyest, ahogy az EU határán tovább folytatódnak a fegyveres harcok.
Legutóbbi hozzászólások