A kelet-európai konfliktus 2014 óta feszélyezi Európát. A lassan nyolc éve tartó feszült helyzet 2022 elején újabb mélypontot ért el, a környező országok, a nyugati hatalmak, a NATO és az USA is aggódva figyeli az eseményeket. A kérdés az, ki mit tehet Ukrajna integritásának védelme és az orosz befolyás visszaszorításának érdekében. A válasz sajnos korántsem egyszerű, és napról napra úgy tűnik az eddig csak lehetséges háború kezd valódi formát ölteni.
Hová nyúlik vissza Oroszország és Ukrajna kapcsolata? Első körben a 17. században alakult ki hűbéri viszony a két állam között, miután Ukrajna felett megszűnt a lengyel korona fennhatósága. A protektorátusi kapcsolat, a sorra következő ukrán vezetők gyengesége miatt, hamar átalakult és orosz centralizáció vette kezdetét a stratégiai fontosságú állam területén. Ukrajna az elkövetkező évszázadok alatt orosz függésbe került, az ország sorsa teljes mértékben keleti szomszédja kezébe került. Kezdetben az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió részeként viselte a háborúk és a nemzetközi konfliktusok következményeit. A keleti blokk felbomlása után Ukrajna történelmében új fejezet kezdődött, visszanyerte rég elvesztett szuverenitását, viszont az orosz nyomástól és érdekektől sosem szabadult.
A konfliktus kezdete
A 2013-as tüntetéseket követően kirobbant forradalom Ukrajna európai integrációja és oroszbarát elnökének távozása kapcsán jött létre. Az akkori ukrán elnök, Viktor Janukovics, nem volt hajlandó szorosabb kapcsolatot kialakítani az Európai Unióval, elutasította Ukrajna társulási szerződését az Unióval. A mozgalommá szerveződött ellenzék az elnök távozását követelte. Az Euromaidan mozgalom vezetésével 2013 novemberében tüntetésre került sor Kijevben, mely a speciálisan kiképzett ukrán rohamrendőrök agresszív beavatkozása miatt tömegmozgalommá nőtte ki magát. A kormány heves reakciója a tüntetésekre még nagyobb ellenszenvet váltott ki a rendszer kritikusaiban, illetve többen a Maidan-mozgalom mellé álltak. A konfliktus egyre kiélezettebbé vált a hatalom és az ellenzék között, mely 2014 januárjában véres összecsapássá fajult a rohamrendőrök és a tüntetők között. A helyzet átmeneti kezelésének érdekében és a januári erőszakos harcok megismétlődésének elkerülése végett kompromisszum született a hatalom és az ellenzék között. A kompromisszum értelmében előrehozott választásokat tartottak volna, de azt a Maidan nem fogadta el, a tüntetők ultimátumát követően pedig 2014 februárjában Viktor Janukovics távozott a hatalomról és Oroszországba menekült.
A kormányváltásra különbözően reagáltak a nyugati és keleti államok. Az új ukrán ideiglenes kormányt elfogadta az Egyesült Államok és az Európai Unió, ellenben Oroszország illegitimnek tekintette az újonnan megalakult ukrán vezetést. Nem sokkal később Ukrajna keleti részén tüntetések kezdődtek, melyek az új kormány leváltását és az orosz nyelv hivatalossá tételét követelték. Az elsőre átlagosnak tűnő demonstrációk hamar agresszív megmozdulásokká alakultak át. Az ország keleti részén oroszbarát fegyveres erők és ukrán dezertőrök erőszakkal próbálták céljaikat megvalósítani, vagyis függetleníteni a Krím-félszigetet Ukrajnától. 2014-ben a függetlenedési kísérletek odáig fajultak, hogy Krímben népszavazást tartottak egy szuverén állam létrehozásáról és az orosz föderációhoz való csatlakozásról. A népszavazás sikeres volt, márciusban Krím kikiáltotta függetlenségét és megkezdte csatlakozását az orosz föderációhoz. Ennek köszönhetően jött létre Kelet-Ukrajnában a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság. Ezeken a területeken az orosz befolyás dominál, és határozza meg a két régió politikai és katonai lépéseit. Március végén az ENSZ Közgyűlése nyilatkozatot adott ki a krími népszavazás érvénytelenségéről, illetve az atlanti országok nem ismerték el Krím függetlenségét. A helyzet rendezése érdekében Genfben tartottak csúcstalálkozót, ahol a résztvevő hatalmak (USA, Oroszország, Ukrajna, Európai Unió) egyetértettek abban, hogy az ukrán krízist meg kell oldani, az illegálisan állomásozó csapatokat ki kell vonni az ország területéről és meg kell teremteni a békét. Ekkor Oroszország beismerte, hogy orosz katonák tartózkodtak a Krím félszigeten és részt vettek a terület elfoglalásában. Az évek során a helyzet nem sokat változott, a kedélyek ugyan csillapodtak (határvillongások, kisebb-nagyobb csapatösszevonások a határon), de valódi megoldás hiányában az ukrán integritás és függetlenség törékeny.
A 2014-es eseményekből tanulva, Ukrajna 2015-ben új nemzeti biztonsági stratégiát fogadott el. Ebben a dokumentumban a területi integritás fenyegetését jelölték meg legfontosabb problémaként, illetve kiemelték Oroszországot, mint fenyegető ellenfelet. Az új ukrán stratégia állami és katonai reformokat hordozott magában, mely a rendszer teljes átalakítását kívánta. Az államigazgatás gyengeségeit jól mutatja az, hogy a dokumentumot csak 2016-ban tudták elfogadni.
Minszki megállapodások
A konfliktus kezelése, a béke és a tűzszünet megteremtése érdekében háromszor került sor megállapodások kialakítására, de sajnos egyik sem érte el a kívánt végeredményt. A 2014-ben kötött két szerződést a felek sorozatosan megszegték, ezért 2015-ben egy átfogóbb és mindkét fél számára elfogadhatóbb megállapodás megteremtésére törekedtek Minszkben. A szerződéstervezet a tűzszünet technikai elemein kívül részletesen kitért a konfliktus politikai irányú rendezésére is, illetve a résztvevő felek közös nyilatkozata megnehezítette a szerződés megszegését (mivel az presztízsvesztéssel járt volna, mely az orosz érdekeknek teljesen ellent mondott). Sajnos azonban a tűzszüneti megállapodás harmadik verziója sem járt sikerrel.
A harcok újbóli kiéleződése 2017-ben
A 2016-ban elfogadott ukrán nemzeti biztonsági stratégia új dimenziót hozott létre a háborúban. Az orosz nyomásgyakorlást alapul véve, Ukrajna új taktikához folyamodott a háború előremozdítása érdekében, így a katonai helyzet kiélezésével Ukrajna tud nyomást gyakorolni Oroszországra. Ennek érdekében 2016 vége óta az ukrán csapatok lassan, de folyamatosan nyomultak előre a keleti fronton. A lopakodó offenzíva sikeresnek bizonyult, hiszen kis veszteségekkel, a valódi fegyveres összecsapásokat elkerülve jutott előrébb az ukrán haderő a csatamezőn. Az offenzivának döntő szerepe volt Ukrajna további sorsát illetően. Az előrenyomulás egyik célja az volt, hogy lépéskényszerbe hozza Oroszországot, ezzel felhívva a nemzetközi hatalmak figyelmét az ukrán-orosz helyzet rendezetlenségére. A lopakodó stratégia másik célja az volt, hogy megakadályozzon egy esetlegesen kialakuló amerikai-orosz megállapodást Donald Trump és Vlagyimir Putyin között. Az orosz várakozások az amerikai egyezséget illetőleg 2017 január végére köddé váltak, mivel a Trump adminisztráció is határozottan kiállt a NATO-n belüli kötelezettségvállalásai mellett, aktív szerepet vállalt a hadviselésben. Mivel az orosz remények nem teljesültek a Csendes-óceán másik felén, Moszkva felvette a kesztyűt az ukrán előrenyomulással, és a harcok kiéleződése vezetett a 2017. január végi újabb mélypont felé. Az orosz válasz következtében a konfliktus visszatért „normális” kerékvágásába, a Minszk II keretei között folytatódtak a határvillongások, kisebb-nagyobb katonai akciók.
A konfliktus további elmélyülése 2021-ben
A lassan nyolc éve elhúzódó konfliktus számos mélypontot megélt az elmúlt időszakban. A résztvevő felek eddig nem tudtak megállapodni a háború lezárását illetően, még a fegyverszüneti egyezmények is sikertelenek voltak. Ukrajna szuverenitásáért és területi integritásáért küzd, míg Oroszország a NATO közép- és kelet-európai jelenlétére hivatkozva gyakorol nyomást Ukrajnára és lassan egész Európára. 2021 decemberében Moszkva újból hangot adott követeléseinek. Az orosz álláspont szerint a NATO országoknak fel kell hagyniuk a katonai tevékenységgel a volt Szovjetunió területén, ez alól csak a Balti-államok képeznének kivételt. A megállapodás tervezet szerint, erre azért van szükség, mert az európai feszült helyzetet, illetve az ukrán válságot csak így lehetne enyhíteni. A valódi aggodalmat Ukrajna lehetséges NATO csatlakozása váltja ki Oroszországból, ezért a NATO keleti bővítését minden téren elutasítja az orosz vezetés. Több szakértő szerint is Oroszország olyan követelésekkel állt elő, melyek teljesíthetetlenek, ezzel fenntartva az orosz nyomást Ukrajnában.
A 2021 végén megindult kommunikáció ellenére, az események felgyorsultak 2022 januárjában és a harcok újbóli kiéleződéséhez vezetett.
Konklúzió
A 2014 óta húzódó ellentét megoldatlansága és kezeletlensége törékeny helyzetbe sodorta egész Európát. Elmondhatjuk, hogy kezdetben Ukrajna csak elszenvedője és tárgya volt egy olyan konfliktusnak, amely valójában a Nyugat és Oroszország közötti érdekellentét mentén húzódott. Az utóbbi években mutatta meg igazán Ukrajna, hogy ez az ő háborúja, melyet integritása és önálló államkénti megnyilvánulása érdekében folytat. 2022 eseményei fogják igazán megmutatni, hogy a NATO-nak igenis fontos és létszükségű feladata van Közép-Kelet-Európában.
Az új év katonai lépéseit szervezetünk geopolitikai szakmai szekciós tagja, Katona Eszter mutatta be Svédország és a NATO nézőpontjából. A cikket itt tudják elolvasni.
Legutóbbi hozzászólások