Az orosz demokrácia végnapjai – Az 1993-as orosz alkotmány válság története

Bevezetés

„Nem értékeljük azt, amink van, amíg már nem lesz. Ilyen a szabadság is. Olyan, mint a levegő. Ha van, nem tűnik fel.”

Boris Jelcin (2003)

Gyakran nehéz megállapítani, hogy egy politikai folyamat/átalakulás mikor kezdődött pontosan, hiszen hatásai akár csak évek múltán jelentkeznek. A modernkori orosz demokrácia felszámolása kapcsán is hasonló problémákba ütközhetünk. Az orosz-ukrán háború kitörésével és az azt követő szabadságjogi korlátozásokkal végleg egyértelművé vált, hogy az Orosz Föderáció nem nevezhető demokratikus államnak. Azonban a kérdés fennmarad: mikor ért véget az orosz demokrácia? Itt több időpontot is megnevezhetünk: a 2020-as alkotmánymódosítás, a 2012-es hatalomátadás Medvegyev és Putyin között, vagy Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra kerülése – azonban a teljes kép érdekében még korábbra kell visszamennünk. Ebben az elemzésben bemutatom, hogy a Jelcin elnök és a parlament konfliktusa – ami az 1993-as alkotmány válságban csúcsosodott ki –, hogyan döntötte meg az orosz demokráciát (mindössze két évvel a kikiáltása után) és formálta át az Orosz Föderáció belpolitikai és hatalomtechnikai berendezkedését – amelynek hatásai a mai napig meghatározzák Oroszország bel- és külpolitikai manővereit.

A tanulmányt az alkotmány válság előzményeinek ismertetésével kezdem, kitérve a fontosabb szereplőkre, frakciókra és intézményekre. Ezt követően bemutatom az 1993 szeptember 21 és október 4 között lejátszódó eseményeket. Majd kitérek a krízis lezárására és az azt követő politikai változásokra. Végül összegzem az alkotmány válság és az azt követő átalakulások következményit.

Egy elnök, egy parlament és egy alkotmány

1991-re a Szovjetunió felbomlása és a kelet európai rendszerváltások elhozták a hidegháború végét és a demokratikus fordulatot a volt keleti blokk országaiban. Ezek a folyamatok, az újonnan függetlenedett Orosz Föderációban is hasonlóan játszódtak le – az ország a liberalizáció és demokratizálódás felé fordult. A változás egyik legfontosabb lépése és szimbóluma az új alkotmány bevezetése volt. Ez jellemzően a rendszerváltást követő időszakban, relatív gyorsasággal megtörtént a volt szocialista országokban, azonban Oroszország esetében a szovjet örökség egyedi helyzetet teremtett.

Mint a Szovjetunió örököse, Oroszország a katonai eszközparkon túl, a szovjet politikai rendszer és törvények legnagyobb részét is megörökölte, beleértve az 1978-as szovjet alkotmányt is. Ez az alkotmány széles jogköröket biztosított a parlement (Legfelső Szovjet) számára, amellyel ellensúlyozni tudta az elnöki végrehajtó hatalmat (Cox, 2013). Természetesen a szovjet időkben az alkotmány csak, „de jure” volt alkalmazva, a hatalmi ágak megoszlása nem érvényesült a gyakorlatban, hiszen minden fontos döntés a Szovjetunió Kommunista Pártján belül született. 1991 után viszont az állampárt leépítése lehetővé tette, hogy az intézmények kihasználják az alkotmány által meghatározott jogköreiket (Sharlet, 1993). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az újonnan alakult Orosz Föderációban kettős hatalmi rendszer alakult ki. A Borisz Jelcin vezette elnöki hivatal és a parlament (valamint az alkotmánybíróság) folyamatos harca és a kompromisszum képtelenség jellemezte a rendszerváltást követő éveket.

A kormányzat ilyen szintű megosztottsága nagymértékben destabilizálta az országot. Jelcin és a parlament konfliktusa nem vezethető vissza egyetlen ellentétre, 1991-et követően egy sor gazdasági, szociális és jogi vita jellemezte az orosz belpolitikát – míg 1993-ra a konfliktus az alkotmány megváltoztatása körüli vitákban csúcsosodott ki.

Gazdasági és politikai sokk terápia

            Az orosz rendszerváltás idején a Legfelső Szovjet és Jelcin szövetségesek voltak a kommunista nomenklatúrával szemben. Ezt jól példázza, amikor a 1991 augusztusában a keményvonalas kommunista tábornokok (és politikai vezetők) rövid életű puccskísérlete alatt a parlament egyértelműen kiállt Jelcin mellett, ezzel hozzásegítve, hogy megtarthassa elnöki hatalmát.

            Azonban a kommunista rendszer bukását követően hamar megromlott a viszony az elnök és a képviselők között. Ennek egyik fő oka a gazdasági reformok körül kialakult viták voltak. Jelcin és az elnök gazdaság politikáját vezető Yegor Gaidar egyértelműen a „sokk terápia” mellett érvelt (Radio Free Europe/Radio Liberty, 2023). Ezen elmélet szerint a kapitalista piacgazdaságra való átállás leghatékonyabb módja a gyors és radikális liberalizáció – tekintet nélkül a rövidtávú gazdasági vagy szociális következményekre. Ezzel szemben a Legfelső Szovjet megfontoltabb politika mellett érvelt, fokozatos reformok melletti lassú liberalizálással. A gazdasági kérdések mellett az ország politikai centralizációja is viták tárgya lett. Az elnök és köre a minél nagyobb centralizáció mellett foglalt állást, míg a parlament a teljesebb föderalizálást támogatta (Sharlet, 1993). A kezdeti tárgyalások és kompromisszumok egymás után dőltek be. A parlament és az elnök gyakorlatilag párhuzamosan kormányozták az országot, így 1993 tavaszára a nyílt konfrontáció elkerülhetetlenné vált.

Harc a Fehér Házért

            Legitimációjukat tekintve, mind a parlament, mind Jelcin a szovjet múlthoz kötődött. A Szovjetunió felbomlása után nem tartottak új választásokat, a legutóbbi parlamenti (1990) és elnök választásra (1991), egyaránt az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság alatt került sor. Jelcin a kialakult helyzet legfőbb okának a sokszorosan módosított – hatalmát nagyban korlátozó – 1978-as alkotmányt látta. Ezért, hogy felülkerekedjen a kormányzatban kialakult patthelyzeten és megerősítse saját legitimációját 1993 áprilisában népszavazást írt ki, amiben – többek között – az elmúlt évek gazdaság politikájának támogatásáról és az elnökkel szembeni bizalomról kérdezték az embereket. Jelcin (és gazdasági programja) jól szerepelt a népszámláláson és nagyban megerősítette a pozícióját a parlamenttel szemben (Cox, 2013; Radio Free Europe/Radio Liberty, 2023). Megerősödött támogatottságát kihasználva, 1993 áprilisának végén az elnök bemutatta az új alkotmánytervezetét. Ez a tervezet nagyban kibővítené az elnöki jogköröket, míg jelentősen csökkentené az új – 2 kamarás – parlament befolyását. Az alkotmánytervezet körüli viták hamar egyértelművé tették, hogy a Legfelső Szovjet nem fogja önként feloszlatni magát és nem fog beleegyezni a kormányzati erőviszonyok ilyen mértékű átrendezéséhez. Mindez oda vezetett, hogy a nyár végére megrekedtek a tárgyalások, egyik fél sem mutatott kompromisszumkészséget.

            Az alkotmányos válság 1993. szeptember 21-én érte el a forráspontot, amikor Jelcin meghozta a 1400-as számú rendeletet, mely azonnali hatállyal feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki decemberre. Ezzel a rendelettel Jelcin túllépett a még hatályban lévő 1978-as alkotmány által meghatározott jogkörén (amit az alkotmánybíróság is megállapított). Válaszul a parlament rendkívüli ülése semmissé nyilvánította az elnök rendeletét. Bizalmatlansági eljárás keretében eltávolították Jelcint és kabinetje több tagját a hivatalukból és Aleksandr Rutskoi alelnököt kievezték elnöknek. Jelcin utasította a rendőrséget a renegát törvényhozók letartóztatására, azonban a képviselők Ruslan Khasbulatov parlamenti elnök vezetésével elbarikádozták magukat a parlament székhelyén – a moszkvai Fehér Házban. Az ezt követő napokban tömegtüntetések indultak mindkét tábor mellett, amik többszőr az elnök és a parlement támogatói közötti összecsapásokba torkoltak (Gvosdev, 2017; Radio Free Europe/Radio Liberty, 2023). Amikor a parlament párti tüntetők megtámadták az Osztankinó TV központot és a moszkvai polgármesteri hivatalt, Jelcin utasította a belügyminisztert, hogy hirdessen rendkívüli állapotot. Ezt követően október 4-én elnöki utasításra a hadsereg Jelcinhez hű alakulatai ostrom alá vették a Fehér Házat, majd egy gyors rohammal bevették azt és őrizetbe vették a lázadó képviselőket.

Következmények

            A parlement bevételével és a képviselők letartóztatásával véget értek a tüntetések és az utcai összecsapások. A 13 napos válság alatt Oroszország a polgárháború szélére került, azonban mivel mind a belügyminisztérium, mind a hadsereg az elnököt támogatta, a parlamenti frakciónak nem voltak meg a kellő eszközei, hogy ellen tudjanak állni. Jelcin azonnali hatállyal feloszlatta a parlamentet, konszolidálta a hatalmát és decemberre életbe léptette az új alkotmányt.  Az 1993-as alkotmány alapjaiban változtatta meg az Orosz Föderáció politikai berendezkedését – a hatalom az elnök kezében összpontosult, míg a törvényhozás és a bíróságok szerepe jelentősen lecsökkent (Cox, 2013). A Legfelső Szovjetet megszüntették, helyére az Állami Duma és a Szövetségi Tanács lépett. Az új alkotmány felszámolta a szovjet/tanács típusú kormányzati rendszert, ezzel végleg szakítva a szovjet közigazgatással és tovább erősítve a központi kormányzatot.

            A hatalom ilyen mértékű koncentrációja az elnöki hivatalban jelentősen aláásta az orosz demokráciát – bár ennek hatásai csak Putyin 2000-es hatalomra kerülésével váltak csak igazán láthatóvá. Az 1993-as alkotmány (több módosítás után) a mai napig érvényben van és nagyban hozzájárul Putyin elnök legitimációjához.

Ellenforradalom vagy katonai puccs

Mintegy harminc évvel járunk az alkotmány válság eseményi után, napjaink Oroszországa nagyban különbözik a korai 90-es évek fiatal demokráciájától. Jelcin és a parlement tetteinek megítélése még ilyen távlatból sem egyszerű feladat. Két fő megközelítésről beszélhetünk. Az első szerint Jelcin és köre képviselték a nyugatpárti, demokrata politikát, míg a parlament a retrográd, kommunista, a Szovjetuniót visszaépíteni akaró erők gyülekezete volt (Kolesnikov, 2023). Ezzel szemben, egy másik nézőpontból tekinthetünk úgy Jelcinre, mint hataloméhes erősemberre, aki az alkotmányosjogon túllépve, az erőszak eszközeivel ragadja magához a hatalmat – a Legfelső Szovjet pedig az alkotmányos rend őre, akik nem tudták megakadályozni az elnöki puccsot (Gvosdev, 2017).

Mindkét megközelítés tartalmaz igazságot, de valójában ezen konfliktus nem osztható fel ilyen könnyen jókra és rosszakra. A parlamenti képviselők nehezen vádolhatók azzal, hogy kommunista nosztalgiából vissza akarták volna állítani a szovjet rendszert, hiszen 1991-ben Jelcinnel közösen idézték elő annak végső bukását. Jelcin álláspontja is érthető, hiszen az 1978-as alkotmány fenntarthatatlanná vált és az áprilisi népszavazáson az emberek többsége pedig támogatta a reformjait (Sharlet, 1993). Ezen felül – bár elnöksége alatt több alkalommal visszaélt hatalmával – nem nevezhető egyértelműen diktátornak (hatalma sosem volt abszolút). Sokkal valószínűbb, hogy ideológiai viták vagy gazdasági nézeteltérések helyett a konfliktus eszkalálásának fő oka – mindkét fél tekintetében – a személyes hatalomvágy volt.

Mindezekkel együtt kijelenthető, hogy az orosz demokrácia megszűnt 1993 októberében. Jelcin elnök felelőssége megkerülhetetlen, hiszen az új alkotmány által létrehozott intézményrendszerben, csak az elnök rendelkezett valós hatalommal. A törvényhozás és bíróságok szervei csak jelképes fennhatósággal rendelkeztek, befolyásuk csak addig terjedt amíg a mindekori elnök engedte. Jelcin kormányzása alatt a kormányzat szervei viszonylagos függetlenséget élveztek és még hatást is gyakorolhattak az elnök politikájára (Cox, 2013; Gvosdev, 2017). Azonban a hatalmi koncentráció és az elnöki hivatalon kívüli kormányzati szervek kiüresítése – megalapozta egy autoriter rezsim felemelkedését, ekkorra már csak az maradt hátra, hogy egy politikai erő a végletekig kihasználja az elnöki hatalmat. Így amikor Vlagyimir Putyin átvette a hatalmat Jelcintől, már nem kellett puccsot végrehajtania vagy jelentős alkotmánymódosításokat megszavaztatnia – az intézmények már „elő voltak készítve” a diktatúrából csak a diktátor hiányzott (Cox, 2013). Jelcin döntése, hogy beveti a hadsereget a Fehér Ház ellen, eloszlatott minden ábrándot a liberális jogállamisággal kapcsolatban. Újfent igazolva, hogy Oroszországban az erőszak (és a fegyverek) még mindig jobban megoldják a problémákat, mint a tárgyalások és a kompromisszum.

Az alkotmányválság hatásai a mai napig velünk élnek, az orosz kormányzat bel- és külpolitikájának mai alakulása egyaránt elképzelhetetlen 1993-as krízis eseményei nélkül. Visszatekintve láthatjuk, hogy a fiatal orosz demokrácia hamvain hogyan született újjá az orosz imperializmus.