Ukrajna – Egy ország születése

Két nappal az orosz csapatok teljes körű inváziójának megkezdése előtt Vlagyimir Putyin 2022. február 21-én tartott beszédében azt mondta, hogy Szovjet-Ukrajna „a bolsevik politika eredményeként jött létre”. A Kreml vezetője Lenint „Ukrajna megteremtőjének” nevezte. A bolsevik vezetőt azzal vádolta, hogy Ukrajnának adta „a történelmi Oroszország földjeit”, és bírálta Lenin hozzáállását a Szovjetunió létrehozásához, amely szerint az egy köztársaságok szövetsége volt, formálisan nagyon széles hatáskörrel, egészen a kivonulás jogáig.

Egyes orosz kommentátorok, politikusok és propagandisták még ennél is tovább mentek, és azt állítják, hogy a bolsevikok nemcsak Ukrajnát, hanem az ukrán nemzetet is megteremtették.  Természetesen ennek semmi köze a valósághoz.

Az ukrán nemzeti mozgalom és az ukrán államiság már 1917 előtt is létezett: Kijevi Rusz, Galicsi Fejedelemség, Kozák Hetmanátus. Ezek az államok a mostani ukrán területek nagyobbik (valamikor ennél is nagyobb) részét uralták. A Kijevi Ruszt és a Galicsi Fejedelemséget több nép alkotta, az akkori időkben (9-14. század) ezek az országok voltak a keleti szlávok legnagyobb és legerősebb államai. A Kozák Hetmanátus viszont abból a szempontból érdekesebb, hogy az államot már többségben ukránok alkották (amelyeket orosz részről nem ismerték el teljesen, “kisoroszoknak [malorossz]” nevezve őket). A Hetmanátus kulturális élete sokban megegyezik a mostani ukrán kultúrával, így az igazi ukrán nemzetről és ukrán szemléletről ekkortól beszélhetünk. Az állam 1649-ben jött létre, de rövid életű volt. Az akkori hetman Bohdán Hmelnickij belátta, hogy az új ország nem képes 2 fronton egyszerre harcolni (nyugaton lengyelekkel, délen krími tatárokkal), így a perejászlávi szerződés értelmében elfogadta az orosz protektorátust az ország fölött: a Kozák Hetmanátus autonóm terület lett. Viszont amilyen gyorsan gyengült a kozákság, olyan gyorsan szűkült az autonómia. Az utolsó lehetőség egy független Hetmanátus létrehozására a poltavai csata idején (1709) adódott, amikor a kozákság egy része Iván Mazepa (Nagy Péter cár jobb keze) vezetésével a svédek oldalára állt, viszont elveszítette a háborút. Ennek következtében a cár megszüntette az autonómiát és elkezdődött az ún. ruszifikáció, amely az élet minden területére kiterjedt. Ukrajna 200 évre az Orosz Birodalom része lett.

A Kozák Hetmanátus területe

Az 1917-es októberi forradalom az ukrán elit erőfeszítései az Ukrán Népköztársaság (Ukrajinszka Narodna Reszpublika, a továbbiakban UNR) létrehozásához vezettek. A bolsevikok és a fehérek, lengyelek és románok ellen is egyaránt harcolva az UNR végül megszűnt létezni, de ennek ellenére nem szabad azt mondani, hogy Ukrajna nem létezett az Ukrán SZSZK létrehozása előtt.

A Szovjetunió létrehozása a Lenin által szorgalmazott formában azonban minden bizonnyal fontos volt azokhoz az eseményekhez, amelyek közel 70 év után Ukrajna 1991-es függetlenségéhez vezettek.

Először is, a köztársaságok kilépési joga, amelyet a Szovjetunió létrehozásakor rögzítettek, még mindig jelentős szerepet játszott abban, hogy Ukrajna háború és vérontás nélkül elnyerje függetlenségét. Kétségtelen, hogy ebben szerepet játszott a szovjet hatóságok teljes megbénulása a GKCSP (Szükségállapottal foglalkozó állami bizottság, amely a gorbacsovi peresztrojka ellen jött létre) kudarca után, valamint Mihail Gorbacsov szovjet elnök és Borisz Jelcin orosz elnök versengése. Mindazonáltal Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország, mint a Szovjetuniót alapító köztársaságok alkotmányos joga, hogy kilépjenek a Szovjetunióból, fontos tényező volt az akkori békés folyamatban (1991-es Belavezsai Megállapodás).

Másodszor, a Szovjetunió megadta Ukrajnának nemzetközileg elismert határait. Az 1991-es határok, amelyeket Volodimir Zelenszkij a jelenlegi háború végső céljaként jelölt meg, az Ukrán SZSZK határai, amelyeket a Szovjetunió vezetésének számos rendelete határozott meg.

Harmadszor, van egy globálisabb kérdés. Mi történt volna az ukrán nemzettel, ha az 1917-es forradalom nem történik meg, és az Orosz Birodalom fennmarad, ahol az ukránokat nem ismerik el külön nemzetként, hanem a „háromságos orosz nép” részének tekintik? És mi lett volna, ha az első világháború egyik győztes országa lett volna, és ennek következtében annektálta volna Nyugat-Ukrajnát? Vagy mi lett volna, ha a polgárháborút nem a bolsevikok, hanem a fehérek nyerték volna meg (a fehéreknek nagyobb esélyük volt a győzelemre, mint az UNR-nek, mint a háború lefolyása mutatta), amelynek egyik vezetője, Anton Denikin tábornok így fogalmazta meg az ukrán kérdéssel kapcsolatos hitvallását: „Ukrajna kénytelen végre az orosz államiság útjára lépni, végre át kell lépnie az ukrán sovinizmus szűk résén a bolsevikoktól mentes orosz állam széles kapuján”.

Leegyszerűsítve: mi történt volna az ukrán nemzettel, ha 1917 után, így vagy úgy, de megmarad az „egységes és oszthatatlan Oroszország”, amely nem ismerte volna el sem az ukrán nemzetet, sem az ukrán nyelvet?

Azt kell mondani, hogy a bolsevikok elismerték az ukrán nemzet létezését. És nem tiltották be az ukrán nyelvet, sőt az 1920-as években aktívan elültették a „korenizálás (gyökeresedés)” politikájának részeként (ezt más nemzeti köztársaságokban is végrehajtották).

Ezt természetesen nem az ukrán nemzet iránti különös szeretetből tették (nem nemzetekben, hanem osztályokban gondolkodtak), hanem gyakorlati okokból. A polgárháború idején meg kellett nyerniük az ukrán falu szimpátiáját, és meg kellett mutatniuk, hogy a szovjethatalom különbözik a „nagyhatalmi soviniszta fehérgárdától”. A háború befejezése után pedig az orosz fehér mozgalmat a bolsevikok még sokáig fő ellenségnek tekintették. Az ún. ukránosítás politikája pedig igen jól illeszkedett az ellene folytatott küzdelem stratégiájába.

Egyébként, ha 100 évvel ezelőtt egy bolsevik ideológus hirtelen elolvasta volna Putyin cikkét „az orosz és az ukrán nép egységéről”, az ítélete egyértelmű lett volna: rettentő szovjetellenes és reakciós fehérgárda.

Aztán az ukránosítás fokozatosan megszűnt, de az Ukrán SZSZK minden iskolájában, beleértve az orosz iskolákat is, továbbra is tanították az ukrán nyelvet (bár ez alól lehetett „felmentést” kérni), könyveket és újságokat adtak ki rajta, rádiót és televíziót sugároztak. Ukrajna az Ukrán SZSZK formájában rendelkezett az államiság bizonyos, bár formális elemeivel, és az ENSZ egyik alapító országa lett.

Külön érdekesség, hogy az útlevélben volt egy „nemzetiség” oszlop, amelybe senkinek sem volt tilos beírni, hogy „ukrán” (az 1989-es népszámlálás szerint a köztársaság lakosságának 72 százaléka ukránnak vallotta magát).

Mindezek ellenére az 1980-as évek végére az Ukrán SZSZK legtöbb városában (a nyugat-ukrajnai régiók kivételével) az ukrán nyelv gyakorlatilag eltűnt a mindennapi kommunikációból. Ennek oka csak részben volt az állami politika, sokkal inkább az, hogy a Szovjetunióban az orosz volt a városi tömegkultúra nyelve és az urbanizációs folyamatok előrehaladtával a városokba költöző különböző nemzetiségű emberek (talán nem is az első, hanem a második generációban) áttértek erre a nyelvre. És ez a folyamat (a nyelvek hasonlósága miatt) az ukránok és a fehéroroszok körében volt a leggyorsabb.

Orosz nyelv használata 2001-es népszámlálás adatai alapján

Ha az 1917-es események után megmaradt volna az „egységes és oszthatatlan Oroszország”, akkor ott is ugyanazok a folyamatok zajlottak volna le, mint a Szovjetunióban: az analfabetizmus felszámolása, az iparosodás és ezzel együtt az urbanizáció. Mindez azonban kizárólag az orosz nyelv alapján zajlott volna, az ukrán nyelv legalább részleges (mint a Szovjetunióban) használata nélkül. Valamint az összes keleti szláv számára egyetlen lehetséges nemzeti identitás – az orosz – erőltetésével (sem az útlevélben, sem máshol nem lehetett volna „ukrán” bejegyzés).

Ilyen körülmények között az ukrán lakosság ruszifikációja és az ukrán nyelv eltűnése a kommunikációból mérhetetlenül gyorsabban haladt volna, mint a Szovjetunióban.

A Krasznodarszkij Kraj (dél-kelet Oroszország) mai lakosságának példája, amelynek jelentős része a Zaporizzsjai Szicsből (kozákokból) származó telepesek, a kubáni kozákok leszármazottjai, jól mutatja, hogy ez hova vezetett volna. Ukrán népdalokat énekelnek, néha ukrán nemzeti ruhát viselnek, de oroszoknak vallják magukat (és az 1990-es évek óta Kubányt az Orosz Föderáció egyik legnemzetiségi-patrióta régiójának tartják), és túlnyomórészt oroszul beszélnek. Az ukrán nyelvet, amelyet néhány helyen még mindig beszélik az idős falusiak, az orosz nyelv helyi dialektusának – „bálácskának” – tekintik.

Természetesen a ruszifikáció csak akkor lenne lehetséges, ha az „egységes és oszthatatlan Oroszország” végleg el tudná nyomni az ukrán nemzeti mozgalmat, és még az ukrán autonómia létrehozását is megakadályozná. Ez utóbbi pedig nem zárható ki, tekintve, hogy a huszadik század első felében Európa-szerte igen gyors nemzeti önrendelkezési folyamatok zajlottak. De nyilvánvaló, hogy a jelenlegi orosz-ukrán háború során Putyin nemcsak a Szovjetunió 1991-es összeomlásának eredményeit próbálja lejátszani, hanem magának a Szovjetuniónak a létrejöttét is abban a formában, ahogyan Lenin megteremtette. A modern Orosz Föderáció mintha visszatérne a „fehérgárdista” elvekhez, az „egységes és oszthatatlan Oroszország” elvéhez. És ebben a tekintetben Lenin valóban ideológiai ellenfele Putyinnak, bár most az oroszok az annektált ukrajnai városokban a proletariátus vezetőjének emlékműveit visszahelyezik a talapzatukra.