Az Északi-sarkkör nemzetközi helyzete

„Hangsúlyozni szeretném az északi tengeri út fontosságát, mely egy olyan nemzetközi szállítási „artéria”, mely képes kihívni a hagyományos kereskedelmi útvonalakat.” – Vlagyimir Putyin

Számos felfedező és kalandor évtizedeken keresztül törekedett arra, hogy meghódítsa a zord északi vidékeket, ezáltal igyekeztek erőforrásokat és területeket szerezni országaiknak, miközben új kereskedelmi útvonalak megnyitása is lehetségessé vált.  Némely kísérletet siker koronázta (a norvég felfedező Roald Amundsen), míg másokat tragédia követett (az angol ellentengernagy Sir John Franklin) . A 21. században az Északi-sark és térsége újra az érdeklődés fókuszába került, mivel az előrejelzések azt mutatják, hogy a közeljövőben a jégtakaró olvadása miatt megnyílik a régióban található erőforrások kiaknázásának lehetősége. A jégtakaró visszahúzódásával potenciális előnyökhöz lehet jutni az energiatermelés, áruszállítás és halászat területén, mindezen lehetőségek azonban érdekütközésekhez is vezethetnek, versengést indítva a sarkköri államok közt. A biztonságpolitikai dimenzió összefonódik a gazdasági megfontolásokkal, legyen szó területi vitákról, stratégiai védelmi prioritásokról. Mindezek mellett pedig számos polgár és nemzetközi szervezet fejezi ki aggodalmát azügyben, hogy a Föld utolsó, eddig még érintetlen területét is eléri a mértéktelen kizsákmányolás és a nemzeti érdekérvényesítés. Az egyedülálló vadvilág, az évszázadokon át elzártan élő bennszülött közösségek mind veszélybe kerülhetnek.[1] A felmelegedés hatására 2040-re várják a teljes jégmentességet nyaranta, ami a kereskedelmi utak megnyitása mellett számos környezetre káros hatású folyamatot indukálhat, mint a metán légkörbe kerülése és számos faj kipusztulása.[2]

A jég visszahúzódása

A közel 18 millió négyzetkilométernyi Északi-sark majd hétszerese a Földközi-tenger területének.[3] Az északi sarkkör kétszer gyorsabban melegedik, mint a Föld egyéb térségei. 1979 óta mérik a jégtakaró olvadásának mértékét és az azóta eltelt időben folyamatosan csökkenő trend mutatható ki a jég kiterjedését tekintve. Mivel a nyári hónapokban egyre jobban olvad a jégtakaró, ezért a téli hónapokban újra megfagyott jég is fiatalabb és vékonyabb lesz, így pedig egyre hajlamosabb az olvadásra. Az egyre fogyatkozó jégtakaró pedig egyre csak gyorsítja a felemelegedést – ennek az ördögi körnek a végén bekövetkezhet, hogy legkésőbb a század végére teljesen jég nélkül marad az Északi-sark.[4]

Különböző érdekek

Az északi sarkkör elsődleges fontossággal bír az öt partmenti ország számára: Egyesült Államok, Kanada, Oroszország, Norvégia és Dánia a közvetlenül érintett felek. Ezen kívül még erős fókusszal rendelkezik Izland, Svédország és Finnország, mint sarkköri, de nem partmenti állam. Ezen régión túl számos ország érzi magát érdekeltnek, mivel az itt történő kitermelés, kutatás, szállítás mind hatással lehet a saját gazdaságukra és biztonságukra.[5] Amennyiben a nyári jégtakaró teljesen eltűnik, akkor a hajózási idő 30%-kal redukálódhat Kelet-Ázsia és Európa között (két hetet jelent). Ez Kína számára jelent hatalmas potenciált, hiszen így elkerülheti a hagyományos “choke-point”-okat (fojtópontok, ahol könnyedén lezárható egy szoros, így akadályozva konfliktus esetén a kereskedelmet). A szorosok kikerülésével gyorsabban és biztonságosabban tudna kereskedni az európaiakkal, ezért bár a térségben területileg nincs jelen, mégis érdeklődést tanúsít. Bár jelenleg az arktiszi hajózás elég inaktív, mégis a szabályozó rezsim kialakításában célszerű már akkor részt venni, mikor még kevesebb érdeket sért a részvétel.[6] Oroszország jól ismeri fel Kína nyersanyag-igényeit és saját tőkeéhségét. Kína privilegizált helyzetet kapna a kereskedelmi útvonalon, cserébe kínai tőke áramolna az orosz gazdaságba, ez hajtaná a két fél együttműködését. Ennek érdekében már kétoldalú szerződést is aláírtak a felek.[7] Míg egyes országoknak és régióknak lehetőséget, addig másoknak kihívást is jelenthet az olvadás, hiszen, a szállítmányozás északi útvonalra kerülésével olyan államok számára is problémák jelentkezhetnek, melyek nem közvetlenül kitettek az olvadásnak, viszont gazdaságuk a nagymértékben támaszkodik útvonalakra pl.: Egyiptom a Szuezi-csatorna kapcsán.

Az Európai Unió által kidolgozott politika messze nem annyira artikulált, mint a fentebb említett országoké, azonban az számos tagállama igyekszik érdekeit érvényesíteni. Az európai energiabiztonsághoz hozzájárulhatna, ha a kalózkodásoktól mentes területen keresztül juthatna az Unió nyersanyaghoz. Fennáll a veszélye, hogy Amerika és keleti ellenfelei közt húzódó geopolitikai rivalizálás kiterjed az északi-sarkköre és ez a helyzet megosztottságot okoz az  EU-ban.[8]

Ezen eltérő érdekek közelítésére jött létre a konzultatív jellegű Atlanti Tanács. Ez a fő nemzetközi regionális együttműködési szerv, emellett azonban számos egyéb bilaterális, regionális szerződés van érvényben. [9]Az Atlanti Tanács mandátuma nem fedi a biztonságpolitikai kérdéseket, mivel tudományos és környezetvédelmi fókusszal rendelkezik, azonban az olvadás intenzitásával igény támadhat erre és így a mandátuma bővítésére.[10] A fő tengerjogi elveket az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) fektette le, ideértve a kizárólagos gazdasági övezetek, tengeri határok, kontinentális talapzatok kérdéskörét. A kizárólagos gazdasági övezet a parttól számított 200 tengeri mérföldig terjed ki, azonban ez bővíthető további 150 tengeri mérfölddel, amennyiben a kontinentális talapzat igazoltan az adott országhoz tartozik. Kanada, Dánia és Oroszország is igyekszik bizonyítani, hogy a Lomonossov tengeri hátság (a maga hatalmas vízalatti hegyeivel) saját fennhatósága alá tartozik. A hátság mindhárom ország kizárólagos gazdasági övezetén keresztül húzódik.[11]

Az EU és az USA álláspontja szerint az Északnyugati átjáró nemzetközi szoros, míg Kanada ezt a területet saját belvizének tekinti, mely felett kizárólagos joghatósággal bír. Washington és Ottawa a Beaufort-tenger tengeri határai kapcsán is ellentétes álláspontot foglalnak el. Moszkva szerint a határaitól északra húzódó Északi-tengeri útvonal orosz belvíznek számít, mely állítást az USA vitat. Számos kisebb lakatlan sziget kapcsán is van követelés, bár ezek fontossága inkább természeti kincseikből, semmint lakosságukból adódik.

Gazdasági megfontolások

Bizonyos becslések alapján a fel nem fedezett kőolaj 13%-a, a földgáz 30%-a, a cseppfolyós gáz 20%-a található a területen. Ezeknek több mint 80%-a található a szárazföldön kívül (egyes felmérések szerint a palagáz lelőhelyek még jelentősebbek[12]).  Mivel a kontinentális talapzatok meghosszabbítják az országok vízalatti határait, könnyen magyarázhatóvá válik az érintett államok törekvése arra, hogy alátámasszák saját területi követeléseiket – az erőforrások kiaknázhatósága azonban nagyban függ a jövedelmezőségtől. Tekintettel az olaj világpiaci árának leesésére, a régió néhány év nyugalmat kaphatott, hiszen a költségek kiemelkedőek, ezen kívül napjainkban nem lehet jó áron eladni a termékeket.[13]A kitermelés ugyan minimális, de a lelőhelyek kutatásában erőteljes a tevékenység mind kanadai, francia és orosz cégek részéről. [14] Olyan potenciális földgáz- és kőolajlelőhelyek is elérhetővé válhatnak, melyek akár az ismert földi mennyiség negyedét is kitehetik, azonban a 2008 óta tartó csökkenő tendenciát mutató olajárak nem teszik lehetővé a rentábilis kitermelést. A szofisztikált technológiát igénylő kitermelés mellett legalább 100 dollár hordónkénti olajárral számolva lenne nyereséges az itteni kitermelés. 2020-ban az amerikai olajár mínuszba is fordult, tehát ez nem a rövidtávú jövő kérdése. [15] Thierry Garcin, a Géopolitique de l’Arctique könyv szerzője szerint a földgázkitermelés kérdésében a régió rendkívül ígéretes, azonban az olajtermelés esetén már szkeptikus.[16]

A szállítási idő az Északi-tengeri útvonalon keresztül haladva Sanghajból Hamburgba 30%-kal rövidebb, mint a Malakka-szoroson keresztül, majd Afrika szarva mellett haladva. Az utazási idő rövidülésével az üzemanyag- és munkabérköltségeket is lehet csökkenteni, azonban csak abban az esetben, ha nincs, vagy minimális a jégtakaró. Az útvonalon jelenleg évente száz hajó haladhat át, ez elhanyagolható forgalom, főleg a Szuezi-csatorna évi 17 ezres hajóforgalmával összevetve, azonban az orosz fél gőzerővel igyekszik hajózható útvonalat kialakítani, amire hatalmas összegeket fektet az infrastruktúrába, beleértve új kikötőket és nukleáris meghajtású jégtörők építését. Bár a költségek csökkennek a rövidebb útvonallal, mégis az itt történő hajózás hozzáadott kiadásokat is magában foglalhat. Hasonló előnyök származhatnak az észak-amerikai északnyugati átjárón való áthaladásból is, amivel a Panama-csatorna kerülhető ki.

A jégtörő hajók kíséretre szorulnak és ezek költsége megközelítheti azt az összeget, amit a rövidebb útvonallal nyernek a szállító cégek. Továbbá mivel orosz monopólium van jégtörő hajó és kísérőhajók terén is, ezért nagy a bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzés.

Az országok érintettségét jól mutatják az adatok: 2 millió orosz, 1,3 millió európai és 800 észak-amerikai állampolgár él az Arktiszon. Oroszország földgáztartalékéinak 95%-a és az olaj 60%-a található feltehetőleg itt. Az eddig felfedezett lelőhelyek 43%-a az oroszok területén található, míg az USA és Kanada területén összesen 17%. A tervezett amerikai jégtörők előállítása 8-10 évet vesz igénybe és 1 milliárd dollárba kerülnek. Jól mutatja az oroszok fölényét, hogy jelenleg 11 nukleáris jégtörő hajóval rendelkeznek, és az egyetlen ország, mely épít ilyeneket. [17]

A halászat terén is fontos változásokat hozhat a felmelegedés. A vándorló halfajok északabbra vándorolhatnak, ugyanakkor nincs még halászati egyezmény az északi sarkkört tekintve.[18]

Biztonsági dimenziók

Az északi sarkkörre biztonsági szempontból a 2. világháború óta tekintenek. Létfontosságú ellátmányok érkeztek nyugatról a szovjetek területére miközben német tengeralattjárókat és jégsapkákat kellett elkerülniük. A háború alatt a norvég területen folyó német nehézvízkutatások megakadályozására történtek brit bevetések. A hidegháború jelentette atomfenyegetés miatt az északi sarkkör szovjet és kanadai oldala is rakétaelhárító rendszerekkel lett felszerelve, mivel a legrövidebb röppályával északra lőve lehetett eljuttatni a robbanófejeket az egymással ellenséges országokba. [19]

Az érdekütközéseket, eddig úgy tűnik, az érintett felek képesek tárgyalások útján kezelni (példa erre a norvég-orosz tengeri határvita 2010-ben,  ahol 67.000 négyzetkilométernyi terület hovatartozásáról állapodtak meg), a térségben jelentkezik feszültség, mivel Oroszország nagymértékű katonai fejlesztésekbe kezdett a területen. A szovjet korból maradt katonai repülőtereket és kikötőket fokozatosan felújítják, valamint új stratégiai katonai parancsnokságot hoztak létre 2014-ben.[20] A 2000-es évek óta folyik az orosz arktiszi fegyverkezés: S-400-as légvédelmi és K-300P Bastion partvédelmi rendszereket telepítenek, továbbá a gyalogság egy részét sarkvidéki egységekké szervezik. A legerősebb orosz katonai tényező az északi flotta, aminek a fő ütőereje a Kuznetsov osztályú repülőgéphordozó és annak csapásmérő egysége, melyet kiegészít 10 nagyobb és fejlettebb, valamint 30 kisebb hajó, továbbá 40 tengeralattjáró. A flotta mostanra komoly operatív tevékenységgel rendelkezik a régióban és ezt támogatandó, a  légideszant egységek is sarkköri bevetésekre vannak felkészítve. A hidegháborús logikát, amikor az elsődleges feladat a nyugati kommunikációs vonalak (SLOCs) akadályozása volt, leváltotta a Kola-félsziget védelme. A Kola-félsziget védelmét igyekeznek A2/D2 területmegtagadó fegyverrendszerekkel védeni, hogy így oltalmazzák az elrettentő képességüket. A cél, hogy a nyugati erőkivetítő-képességet több mint 1000 tengeri mérföldre szorítsák vissza (Tomahawk rakéta hatótávja).

Az orosz védelmi koncepciót vizsgálva érthető meg, miért konfliktusos a viszony Norvégiával. A Spitzbergák szigete ugyan norvég terület, azonban ez a koncepció azt fontos frontvonalként értelmezi.[22]

A legtöbb térségbe teleptett orosz hadászati infrastruktúra használható offenzív és defenzív célokra, vagy képes lehet egy agresszív akció után védeni a megtorló lépésektől.  A Zapad 2017 hadgyakorlat erősítette a norvég félelmeket, mivel az orosz sereg azt szimulálta, hogyan képes a NATO csapatok norvég földre érkezését akadályozni.

Megjegyzendő, hogy a jelenlegi orosz fejlesztések nem kizárólagosan az északi területekre fókuszálnak, hanem egy nagyobb modernizációs program részei. Továbbá a jelenlegi katonai erő a térségben jóval elmarad a szovjet éra idején megszokottól, tehát alacsonyabb alapról kezdődtek a fejlesztések. [23]

Bár Izlandot 2006-ban elhagyták az amerikai csapatok, amelyek a 2. világháború óta voltak ott, az ukrán-válság után fokozatosan tértek vissza, hogy az orosz tengeralattjáró jelenlétet vizsgálják. Erre nagy szükség van, hiszen a jégmezők természetes búvóhelyként funkcionálhatnak a tengeralattjáróknak, amik így több hétig észrevétlenül tudnak rejtőzni alattuk.

Norvégiával az orosz félnek számos érdekellentéte van, mégis együttműködnek partikuláris kérdésekben, mint például a tengeren való mentés ügye. A Spitzbergák egy fájó pont, ahogy fentebb esett róla szó. A sziget ugyan norvég szuverenitás alatt áll, azonban a szigeten bármely nemzet tarthat fent kutató, kitermelő létesítményeket, így az oroszok bányásztelepet tartanak fent, termelést nem végeznek, a jelenlétüket akarják biztosítani. Norvégia 2019-ben az orosz felet stratégiai kihívásként fogalmazta meg, nem pedig fenyegetésként.[24]

Az 1920-as Svalbardi (Spitzbergák) Egyezmény kimondja, hogy Norvégia gyakorol szuverenitást, de minden a szerződésben részes állam polgárának ugyanolyan jogokat kell adnia, mint sajátjainak a nyersanyagok kitermelése terén, továbbá nem használhatja a szigetet hadászati célokra. [25]

Az USA a 2018-as nemzetvédelmi stratégiájában bevezette a dinamikus erőalkalmazás koncepcióját, amely célja, hogy globálisan elrettentse az ellenfeleit, miközben kisebb akciókra is marad elég kapacitása. Stratégiai kiszámíthatóság, míg műveleti kiszámíthatatlanság a jeligéje a dokumentumnak. ami az új elgondolás bevezetésével tenné az amerikai haditengerészetet rugalmasabbá, hogy a partikuláris fenyegetéseket kezelje, miközben a potenciális kihívókat is elrettenti. A háttérben megbúvó ok azonban a túlterjeszkedés lehet, mind költségvetésileg, mind stratégiailag. 

A meglepetés erejét igyekszik a haditengerészeti doktrína implementálni. A ’90-es évek óta az anyahajók tervezett útjait előre nyilvánosságra hozták, ezen utak jól kiismerhetővé váltak.  Az ezzel való felhagyás nagy fokú bizonytalanságot okoz a kihívók számára és így akadályozza a műveleti tervezési képességeiket. Permanens bázisokat nem irányoz elő a terv, inkább expedíciós erők fejlesztésére fókuszál, hogy képes legyen hatékony erőkivetítésre ( to project power). A doktrína épít a szövetségesekre is, azonban a fogadtatása erőteljesen megosztó volt, mivel a kiszámíthatatlanság érzet növelése bizonytalanságokat okozhat és megnőhet a nem szándékolt konfliktus esélye. Különösen igaz a megosztó fogadtatás Norvégia esetében, mivel az ország igyekszik jószomszédi viszonyt ápolni Oroszországgal és jó szövetségesi viszonyt a NATO-val.  Norvégia hosszú távú védelmi tervével szembemegy az amerikai elképzelés, mivel Oslo törekszik a régiós stabilitás és kiszámíthatóság megteremtésére (High North, low tension). A problémát az okozza, hogy rövid távon az amerikai elképzelés hozhat előnyt az orosz és kínai vetélytárssal szemben, azonban a stratégia ára a jól bevált együttműködési struktúrák elvesztése és az erőviszonyok felborulása.

A szövetségeseit bíráló és egyoldalú külpolitikát folytató Trump után változást hozhat a NATO szervezetét megerősíteni kívánó Biden elnöksége. Rendkívül fontos lenne, ha az amerikai tervekben helyet kapna a szövetségesek helyismeretének kihasználása (a hidegháború alatt norvég felderítők kiemelt szerepe északon) és a nagyobb mértékű bevonás a műveleti tervezésbe és kivitelezésbe.  Amennyiben a szövetségesek nagyobb arányban kerülnek bevonásra a dinamikus erőalkalmazás doktrínájába, akkor ez ellensúlyozhatja a kiszámíthatatlanságot a nagyobb közös erő és elkötelezettség felmutatása által.  [26]

Környezet helyzete

Az északi-sark gazdag urániumban, lítiumban és egyéb ásványi anyagban. Különösen igaz ez Grönlandra, ahol az inuitok földje közelében találhatóak uránium lelőhelyek. A dán kormány 2013-ban engedélyezte a kitermelést. Több környezetvédő szervezet is figyelmeztet azonban, hogy az itt történő termelő tevékenység visszafordíthatatlan károkat okozhat a térség flórájában és faunájában. A grönlandi kitermelésben Kína is nagyon érdekelt. A brit London Mining és a kanadai Wesco céggel szerződésben kapott engedélyt a nikkel bányászatára.

Az olvadó tengeri jég és a jégsapka csak a leglátványosabb aspektusa azoknak a változásoknak, amelyek szerkezetileg megváltoztatják a régió ökológiai rendszerét. Már növekszik a csapadékmennyiség, megnő a viharok és a ciklonok kockázata, valamint a végtelen erdőtüzek is súlyos károkat okoznak.[27]


Irodalomjegyzék

[1] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[2] https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/08/38_KKI-elemzes_Eszaki-sark_Szoke_20190816.pdf

[3] https://www.rts.ch/info/monde/8335350-la-fonte-des-glaces-arctiques-aiguise-les-appetits-energetiques.html

[4] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[5] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[6] https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/08/38_KKI-elemzes_Eszaki-sark_Szoke_20190816.pdf

[7] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[8] http://www.eurocontinent.eu/espace-euro-arctique/

[9] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[10] https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/08/38_KKI-elemzes_Eszaki-sark_Szoke_20190816.pdf

[11] https://www.rts.ch/info/monde/8335350-la-fonte-des-glaces-arctiques-aiguise-les-appetits-energetiques.html

[12] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[13] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[14] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[15] https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/08/38_KKI-elemzes_Eszaki-sark_Szoke_20190816.pdf

[16] https://www.rts.ch/info/monde/8335350-la-fonte-des-glaces-arctiques-aiguise-les-appetits-energetiques.html

[17] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[18] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[19] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[20] https://www.cfr.org/interactives/emerging-arctic#!/emerging-arctic

[21] Orosz védelmi koncepció

[22] https://www.frstrategie.org/sites/default/files/documents/programmes/observatoire-des-conflits-futurs/publications/2020/CONFLITS2035_Note%20BDC%202%20_Arctique-Atlantique%20Nord_Draft%20prepublication.pdf

[23] https://www.rand.org/pubs/testimonies/CT500.html

[24] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

[25] https://www.csis.org/analysis/geopolitics-and-neglected-arctic-spaces#%C3%98sthagen

[26] https://www.csis.org/analysis/surprise-and-stability-high-north

[27] https://www.diploweb.com/Quelles-forces-en-presence-dans-l-Arctique.html

További elemzéseink