A világ legsúlyosabb humanitárius válsága – Mi vezetett a szudáni polgárháborúhoz?

Absztrakt

Szudánban három éve zajlik a világ legsúlyosabb humanitárius válságát eredményező polgárháború. A szudáni fegyveres erők és a Gyorsreagálású Támogató Erők közti harcok egyre több áldozatot követelnek, nagyjából 20 millió ember kritikus körülmények között él. Az elhúzódó konfliktus mögött évtizedek óta súlyosbodó politikai és etnikai viszályok állnak, melyek következtében az ország jelenleg az összeomlás szélén áll.

Bevezetés

Szudánban több mint három éve véres polgárháború zajlik, mely miatt a népesség több mint fele, nagyjából 20 millió ember szorul sürgős segélyre és 12 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására. A krízis egy katonai puccs következménye, jelenleg az eredetileg állami hadsereget képező szudáni fegyveres erők és a félkatonai alakulat, a Gyorsreagálású Támogató Erők állnak szemben egymással. Az országot a 20. század közepe óta folyamatos instabilitás és belső konfliktusok jellemzik, már 2023-ban, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt is a népesség egyharmadának volt szüksége humanitárius támogatásra.

Ez az elemzés arra keresi a választ, hogy mi áll a jelenlegi legnagyobb humanitárius krízis hátterében, mi vezetett a háború kirobbanásához. Szó lesz a történelmi körülményekről, a mostani helyzet kialakulásáról, és a jövőbeli kilátásokról is.

Történelmi háttér

Szudán, mely fél évszázadig brit-egyiptomi közös gyarmat volt, 1956-ban vált függetlenné. Afrika harmadik legnagyobb területű, nyersanyagokban, ásványkincsekben és termőföldben gazdag országaként kulcsfontosságú szereplő lehetne a régióban. A Vörös-tengerhez vezető tengerpartja alkalmassá tenné a globális kereskedelemben való aktív részvételre is, összekötőként szolgálhatna a szárazföldi országok felé. Ezt a jelentős potenciált azonban nem tudják kihasználni, mivel a fejlődést folyamatos belső konfliktusok teszik lehetetlenné.

Az ország történetében a mostani konfliktus a harmadik polgárháború. A fejlettebb északi és a kevésbé fejlett déli részek közötti ellentétek a 20. század második felében már két polgárháborút is eredményeztek. Az északi muszlim arab, és a déli, keresztény és animista fekete lakosokból álló területek között 1955-ben, egy évvel a függetlenedés előtt tört ki az első szudáni polgárháború, mely 1972-ig tartott.

Nem sokkal az első lezárása után megkezdődött a 22 évig tartó második szudáni polgárháború, mely 2005-ben ért véget, és nagyjából 2 millió civil áldozatával a 20. század végének egyik legvéresebb konfliktusa volt. Következménye végül az ország kettészakadása lett, 2011-ben függetlenedett a Dél-szudáni Köztársaság, amelyet azóta szegénység és politikai instabilitás jellemez.

Mindeközben 2003-ban kirobbant a dárfúri válság, amely a mostani háborúra is kihatással van. A konfliktus Szudán marginalizált nyugati Dárfúr régiójában zajlott, ahol fegyveres lázadók jelentős kormányzati létesítmények ellen indítottak támadásokat. A főleg mezőgazdaságban dolgozó, fekete-afrikai lázadók elégedetlenek voltak azzal, ahogy az arab többségű kormány elhanyagolja a régiót, emellett az elsivatagosodás miatti szűkös erőforrások, illetve etnikai ellentétek is alapot képeztek a válsághoz.

A kormány a lázadók leverésére arab milíciákat állított fel, melyek összefoglaló neve ma Dzsandzsavid (Janjaweed). A Dzsandzsavid utódjának a jelenlegi háború egyik legfontosabb szereplője, a Gyorsreagálású Támogató Erők nevű félkatonai szervezet (RSF) tekinthető. 2003 és 2008 között a Dzsandzsavid-milíciák etnikai tisztogatást végeztek: módszeresen mészárolták le a helyi fekete-afrikai, nem arab lakosságot, felégették a településeket, megmérgezték a kutakat. A dárfúri tömeggyilkosságot, melyben körülbelül 300 000 ember vesztette életét, a Nemzetközi Büntetőbíróság népirtásként ítélte el. Az állam ezután tagadta a kapcsolatot a milíciákkal, azonban a Büntetőbíróság az elnököt, Omar al-Bashirt is genocídium bűnével vádolja.

Az állam és a katonaság kapcsolata a polgárháború előtt

A dárfúri konfliktusok sohasem rendeződtek teljesen, az évek során kötött több tűzszünet ellenére is rendszeresen előfordultak a 2010-es években is fegyverek összetűzések. Az etnikai ellentétek mélyültek, mely nagyban köszönhető a diktatórikus kormányzatnak.

Omar al-Bashir elnök közel 30 évig állt Szudán élén. 1989-ben, katonai puccsal vette át hatalmat, előtte a szudáni fegyveres erők (SAF) tisztjeként szolgált. Az elnök az arab és muszlim felsőbbrendűség híveként támogatta a többi etnikum és vallás üldözését. A katonaság fontossága uralkodásának egészét meghatározta, hatalmát a saját képére formált katonai szervekkel, valamint a periférián lévő területek és az ellenzék elnyomásával erősítette meg.

A szudáni hadsereg, a SAF az ország legjelentősebb biztonsági szerve volt, azonban Al-Bashir szándékosan meggyengítette. A professzionalizmus helyét a hűség szerepe vette át: vezető pozícióba kizárólag iszlamista, az elithez tartozó tisztek kerülhettek be. Al-Bashir hozzájuk irányította a forrásokat, így a közkatonák rosszabb kiképzést kaptak.

Az elnök hatalmának másik pillérét a regionális milíciák jelentették. Uralkodása alatt emelkedett fel az említett RSF, ami az Al-Bashir által a Dzsandzsavid-milíciáknak nyújtott támogatásnak köszönhető. A Dzsandzsavid így az elnök segítségével tudott a legerősebb félkatonai szervezetté alakulni. Ezután az RSF tagjai évekig határőr-pozíciót láttak el, felkelések elfojtását, illetve Al-Bashir elleni támadások megakadályozását segítették.

A polgárháború közvetlen előzményei

Al-Bashir uralkodása alatt a szudániak helyzete folyamatosan romlott, a feszültség a 2010-es években gazdasági nehézségeknek köszönhetően fokozódott. Szudán a 2000-es évek elején erősen függött az olaj exportjától, azonban az olajmezők 75 százalékát elvesztette Dél-Szudán elszakadásakor, ami az export bevételek kétharmadának, és a költségvetési bevétel felének kiesését jelentette.

Végül a gazdasági visszaesés következtében növekvő élelmiszerárak és megélhetési költségek miatt 2018-ban tiltakozások robbantak ki a fővárosban, Khartoumban a rendszer ellen. Ezeket SAF és az RSF is eredetileg akadályozni próbálta, pár hónappal később azonban a két katonai szerv átállt a tiltakozók oldalára. Végül együttes erővel, és a Nemzeti Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat segítségével megdöntötték a fennálló rendszert. A SAF és az RSF vezetői, Abdel-Fattah Al-Burhan és Muhammad Hamdan ‘Hemedti’ Dagolo közösen alakították meg az átmeneti kormányt, melynek élére Abdalla Hamdok, egy közgazdász került.

Egy darabig úgy tűnt, Szudán végre elindulhat a demokratizálódás és fejlődés útján, azonban ez a remény 2021-ben szertefoszlott, amikor a SAF és az RSF katonai puccsot hajtott végre a kormány ellen. Az ország de facto államfője azóta Al-Burhan, a SAF vezetője.

A lakosság a puccsot követően újból tiltakozásba kezdett, a hatalom átadását követelték egy polgári kormányzatnak a katonai vezetés helyett. Al-Burhan és Hemedti megkezdték az egyeztetéseket a szudáni kormányzás jövőjéről. A tervek alapján Hemedti és Al-Burhan egyenrangúak lettek volna, és az RSF integrálódott volna a SAF-ba. Az integrálódás és az átmenet határidejének meghatározása azonban konfliktust eredményezett a két rivalizáló vezető között, melynek eszkalációja végül a 2023 áprilisában kirobbanó polgárháború alapja lett.

A polgárháború

2023. április 15-én Khartoumban kitört a fegyveres konfliktus a SAF és az RSF között, mely hamar az egész országra kiterjedt. A szudáni fegyveres erők és a Gyorsreagálású Támogató Erők egyaránt széleskörű jogellenes erőszakos cselekedeteket követnek el, többek között tömeges kivégzéseket, szexuális erőszakot és lakott területek bombázását. A halálos áldozatok száma meghaladja a 150 000 főt.

Három év után a frontvonalak nagyjából állandósultak, egyik fél sem tud jelentős sikert elérni. A jelenlegi állás szerint Szudán keleti részeit teljes mértékben a SAF birtokolja, beleértve a fővárost és a tengeri kijáratot stratégiai városokkal. Az RSF Dárfúr szinte egészét hatalma alá vonta, miután 2025 októberben a SAF az utolsó jelentős dárfúri erődítményét is elfoglalták el Faser városában. Kordofán területéért továbbra is intenzív harcok folynak, a nyugati felét az RSF, a keletit a SAF foglalja el. Eközben több kisebb milícia is birtokol területeket, például az Abdel Wahid al-Nur vezette Szudáni Felszabadítási Hadsereg ellenőrzésük alatt tartják és a környező területeket, például Tawilát, és nagyrészt független álláspontot képviselnek.

Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentése szerint az ország tömeggyilkosságok és kegyetlen atrocitások helyszínévé vált. Az RSF és a SAF is szándékosan hajtott végre támadásokat nemcsak civilek, hanem a túlélésükhöz szükséges alapvető infrastruktúrák ellen is. Egy kórházban például közel 500 embert ölt meg az RSF. Az szervezet által el Faserben elkövetett mészárlás oly mértékű, hogy a földet elárasztó vért még műholdak is rögzítették. Az RSF bűnei közé tartozik

Az eredetileg is súlyos humanitárius válságot az újabb polgárháború kritikussá tette. Mindkét fél szándékosan akadályozza segély bejutását az országba: manipulálják az élelmiszerellátást a segélyszállítmányok kifosztásával és a segélymunkások meggyilkolásával. A háború akut élelmiszer-ellátási bizonytalanságot és több területen éhínséget eredményezett. Az ENSZ becslései szerint több, mint 30 millió ember szorul sürgős humanitárius segítségre, közülük az élelmiszerhiányban szenvedők száma meghaladhatja a 20 millió főt.

Emellett a kényszerű lakóhelyelhagyás mértéke az egész világon Szudánban a legsúlyosabb, körülbelül 12 millió embert érinthet. Ezen lakosok nagy része belső menekült, de a környező országokba menekültek száma is nagyjából 3 millió ember. Ez a rendkívüli migráció nagy terhet jelent a környékbeli államoknak, például a Közép-afrikai Köztársaságnak, Etiópiának, Dél-Szudánnak, Csádnak és Egyiptomnak is, ahol az eleve instabil helyzet tovább romlik. Az utóbbi két ország önmagában több, mint egymillió menekültet fogadott be, mely megnehezítette az egészségügy, az oktatás és más alapvető szolgáltatások fenntartását, és növelte a határmenti konfliktusok előfordulásának gyakoriságát.

Kilátások

Az elhúzódó háború katasztrofális következményeket vonhat maga után. Szudán állami intézményei az összeomlás szélén állnak. Az élelmezés és egyéb termelési folyamatok akadoznak: hiába a szudáni földek rendkívüli termékenysége, a háború tönkretette a gazdaság fenntartásához szükséges infrastruktúrát.

Az egészségügy állapota még aggasztóbb. Az egészségügyi létesítmények nagyjából 70 százaléka működésképtelen, legalább 145 dokumentált támadás következtében. Szudán lakosságának 65 százaléka így ellátás nélkül marad. A vízellátó rendszerek és a szennyvízelvezetés összeomlása tovább súlyosbítja a közegészségügyi válságot, az ország összes államában megjelent a kolera.

Az oktatás több mint 10 millió gyermek számára három éve elérhetetlen. Ez egy teljes generáció fejlődését hátráltatja a háború, és ennek a következő évtizedekre nézve is súlyos következményei lehetnek, egy „elveszett generációt” eredményezhet.

Külföldi segítség

Ugyan a Szudánban zajló eseményekre kevés nemzetközi figyelem irányul, több állam is próbál segítséget nyújtani. Az Európai Unió csaknem 975 millió eurót fordított a válság enyhítésére, melynek egy részét az érintett szomszédos országok kapták. Emellett fegyverembargót és szankciókat vezettek be a háborúban részt vevő felek ellen.  

Az Egyesült Államok, Egyiptom, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek létrehozták a „Quad” kezdeményezést, melyben a fentnevezett államok törekvésüket fejezik ki a szudáni konfliktus megoldására. Ez azonban nem katonai beavatkozás lehetőségét, hanem tűzszünetről való tárgyalásokat, illetve humanitárius segélyt takar. Az iniciatívát árnyalja, hogy az Nemzetközi Büntetőbíróság az Egyesült Arab Emírségeket azzal vádolja, hogy az RSF-t fegyverekkel látta el.

A hátráltatások ellenére humanitárius szervezetek, mint a Vöröskereszt, továbbra is igyekeznek segélyeket juttatni az országba. Nekik köszönhetően emberek milliói jutnak ivóvízhez és élelmiszerhez. Azonban egy elhúzódó háború esetén, amire az RSF és a SAF is tett utalásokat, a humanitárius krízis túl súlyossá válna ahhoz, hogy egy maréknyi segélyszervezet javítani tudjon a szudániak helyzetén.

Konklúzió

Szudán jelenlegi polgárháborús helyzetéhez több évtizednyi belső konfliktus és instabilitás vezetett. Az ország alapvetően rossz állapotban lévő gazdasági és humanitárius állapota a háborút követően egyre inkább súlyosbodott, milliók szenvednek embertelen körülmények között, a háború végének viszont egyelőre nincs látható jele. Amennyiben a harcoló felek, a SAF és az RSF a közeljövőben nem tudnak megállapodást kötni egymással, az visszafordíthatatlan következményekhez, humanitárius katasztrófához, gazdasági csődhöz, és akár az állam összeomlásához vezethet.