Demokrata örökség és revízió: I Dzsemjong várható Észak-Korea-politikája elődei tükrében

Bevezetés

2025 júniusában a Demokrata Párt színeiben induló I Dzsemjong nyerte a dél-koreai elnökválasztást. I a statárium és a hadiállapot 2024. decemberi bevezetése miatt alkotmányos vádeljárás alá került Jun Szogjolt váltotta az államfői pozícióban, aki 2022 óta a Polgári Erő Pártja tagjaként viselte hivatalát.

A legutóbbi demokrata elnök, Mun Dzsein ciklusához képest Inek teljesen megváltozott bel- és külpolitikai kihívásokkal kell szembenéznie. Mindezek közül az egyik legsürgetőbb Észak-Korea kérdése, amely sok szempontból válaszút elé állítja az új elnököt, lévén, hogy a Phenjannal való viszony immár nem kizárólag Korea-közi ügy, hanem tágabb regionális, sőt globális hatásokkal járhat, tekintve az Egyesült Államok érdeklődését és érintettségét. Észak-Korea helyzete is nagyban megváltozott, tekintve, hogy az orosz hadi felvevőpiac okán viszonylagos gazdasági fellendülés vette kezdetét, amely éles ellentétben a 2017-es, erős szankciós állapotokkal.

Mindezek fényében megéri sorra venni a megelőző dél-koreai államfők Észak-Koreával való viszonyát, illetve megvizsgálni, hogy mindezzel összehasonlítva hogyan próbál I Dzsemjong alkalmazkodni az elmúlt években jelentősen megváltozott politikai helyzethez. Megállapítható, hogy bár az elnök törekszik az elmúlt évek jobboldali eltolódásait is figyelembe venni, a legbefolyásosabb tényező továbbra is a Kim Dedzsung által az 1990-es években kijelölt napfény-politika öröksége maradt.

A diplomáciai áttörések időszaka 

2017-es megválasztását követően Mun Dzsein egykori elnök, I Dzsemjong demokrata elődje váratlan lehetőséget kapott arra, hogy áttörést érjen el a Korea-közi diplomáciában, amely nem sokkal korábban érte el sokéves mélypontját. Kim Dzsongun észak-koreai vezető újévi beszédében hangsúlyozta országa nukleáris elrettentő erejét, ugyanakkor kitért a Déllel való kapcsolatfelvétel fontosságára is, remélve, hogy törekvéseire Szöulban is nyitottak lesznek (Fifield, 2025).

A beszéd ezen részei a korábban Donald Trump által meghirdetett maximális nyomásgyakorlás eredményeinek tudhatók be. Washington már 2016-tól kezdve, még az Obama-adminisztráció alatt fokozta katonai együttműködését Dél-Koreával, illetve később növelte a Phenjanra kirótt gazdasági szankciók mértékét. Mindezek hatására 2018 kezdetén a Kim-rezsim kénytelen volt nyitni a nemzetközi közösség felé, hogy szorult helyzetén enyhítsen, erre pedig a phjongcshangi téli olimpia szolgáltatott alkalmat (Pak, 2020).

Észak-Korea az év elején jelezte, hogy részt kíván venni a játékokon, méghozzá a Dél női jégkorongcsapatába delegált játékosok révén. Ennek apropóján február 9-én északi kormányzati küldöttség érkezett a déli Incshonba, amelyet névleg Kim Jongnam akkori házelnök, gyakorlatilag viszont Kim Dzsongun húga, az agitációs és propagandaosztály vezetője, Kim Jodzsong vezetett. A két fél diplomáciai kapcsolatok iránti elhivatottságát és a jövőbeni tárgyalásokhoz fűzött reményeket szimbolikusan fejezte ki a két bizottság további összetétele. Phenjant Ri Szongvon újraegyesítési vezető, Szöult pedig Cso Mjung Gjon újraegyesítési miniszter is képviselte egyéb magas rangú tisztviselők mellett (Lee, 2023).

Az incshoni találkozót közvetlenül követte Mun Dzsein és Kim Jodzsong személyes megbeszélése a szöuli Kék Házban, ahol utóbbi átadta bátyja hivatalos meghívását, melyben arra kérte a déli elnököt, látogasson Északra. Ez áprilisban meg is történt, mikor a két vezető az országaikat elválasztó demilitarizált övezetben találkozott. Ekkor került meghirdetésre az ún. Manlima irányelv, mely az ezer li távolság megtételére képes mitikus észak-koreai lóhoz (Cshollima) képest tízszeres sebességet vetített előre az államközi kapcsolatok fejlődésében és a diplomáciai áttörések elérésében. Ennek eredménye lett a szeptemberben aláírt Phenjani Nyilatkozat, melyben Mun és Kim többek között a közvetlen kommunikáció, a környezetvédelem, illetve a társult ipari és turisztikai projektek újraindítása mellett foglalt állást (Lee, 2023).

Phenjan narratívájában 2020 márciusára állt be éles fordulat, arra válaszul, hogy Mun elnök sajnálatát fejezte ki a nem sokkal korábbi északi éles lőfegyverrel végzett katonai gyakorlatok miatt. Kim Jodzsong erre, és Szöul minden későbbi állásfoglalására vulgáris nyilatkozatokkal reagált, majd júniusban az ő utasítására a két Korea összekötéséért felelős irodát is felrobbantották (Lee, 2023). Addigra Kim Dzsongun már túl volt több, Donald Trumppal folytatott, többségében eredménytelen csúcstalálkozón is, így Szöul már nem bírt stratégiai és diplomáciai jelentőséggel Észak-Korea számára. Mun Dzsein és a demokraták Kim Dedzsungtól kezdődő hagyományos „napsugár-politikája” időszakos, látványos tündöklést követően valódi eredmény nélkül fulladt kudarcba, a Korea-közi kapcsolatok pedig ismét mélypontra süllyedtek.

A konzervatív fordulat

Mun utódjának, a konzervatív Jun Szogjolnak 2022-ben már egy agresszív Észak-Koreával kellett szembenéznie. Bár felajánlott élelmiszersegélyeket, infrastrukturális és pénzügyi beruházásokat, azok feltételéül az atommentesítést szabta, így Phenjan elutasítóan reagált. Jun már elnöki programjában kilátásba helyezett egy szükség esetén végrehajtandó megelőző rakétatámadást, és bár erre nem került sor, kénytelen volt bizonyos hadi intézkedéseket hozni.

A Jun-elnökség első évében Észak-Korea katonai drónokat küldött Délre, mire Szöul egy saját drónegység felállítását helyezte kilátásba. 2023-ban Japánnal és az Egyesült Államokkal együttműködésben Jun trilaterális egyezményt (Camp David Principles) írt alá, amely a három szövetséges ország hadi együttműködését erősítette. Elveiket és lépéseiket elsősorban Peking gazdasági túlhatalma, Moszkva háborús külpolitikája és a Phenjan által jelentett nukleáris fenyegetés ellenében hangolták össze. Bár 2024-ben is megkísérelték az egyezmény megerősítését, a kooperáció abban a formában, ahogy megszületett, napjainkra szinte teljesen megszűnt. Mindhárom ország vezetőváltáson esett át, a kölcsönös fegyverkezés pedig csak kiélezte Dél-Korea és Japán regionális hatalmi versengését.

A Kim-rezsim által jelentett fenyegetés olyannyira sarkalatos pontja volt Jun elnökségének, hogy közvetett módon a bukását is az hozta el. 2024 decemberében az államfő Észak-Koreával történő együttműködéssel vádolta az ellenzéket, erre hivatkozva pedig hadiállapotot vezetett be. A képviselők egy csoportja nem sokkal később elérte, hogy a rendelkezés visszavonásra kerüljön, Junt pedig az alkotmánybíróság 2025 áprilisában felmentette hivatalából.

Phenjan a szokásostól eltérően kivárt a válaszreakcióval. Feltehetőleg azért, hogy ne tulajdonítsanak látványosan nagy jelentőséget déli szomszédjuknak, illetve félő volt, hogy a szöuli tömegdemonstrációk híre Északon is felfordulást kelt. Végül azonban a rezsim hivatalos médiuma, a Koreai Központi Hírügynökség beszámolt az esetről, fasisztának bélyegezve Jun Szogjolt, aki Phenjan szerint a diktatúra eszközeivel fordult állampolgárai ellen és szított káoszt. A beszámolóból kimaradt, hogy az elnök döntését az Észak-Korea által jelentett fenyegetéssel indokolta.

Jun a kezdetektől szigorúan elutasította a demokrata típusú, szinte feltétel nélküli közeledést Phenjan irányába, ehelyett hangsúlyozta a katonai felkészültség fontosságát. A konzervatív hagyományokkal összhangban szorgalmazta a kooperációt Dél-Korea modernkori szövetségeseivel, a regionális veszélyekkel szemben pedig a kemény fellépést támogatta. Mindezt beárnyékolja távozásának módja, amely Phenjan szemében is aláásta vezetői erejét és kompetenciáit.

A demokraták öröksége

Természetes lenne, hogy a frissen megválasztott I Dzsemjong pártja irányvonalát kövesse Észak-Koreával kapcsolatban, azonban az erősen kétséges, hogy a demokrata hagyományok jelen körülmények között megállják a helyüket. A liberálisok “napsugár-politikája” már Kim Dedzsung (1998-2003) és No Muhjon (2003-2008) elnöksége óta a Phenjan irányába történő nyitást tűzte zászlajára, elsősorban pénzügyi segélyek formájában. A demokrata kormányok jellemzően a soft diplomacy eszközeivel, a lehető legkevésbé invazív módon igyekezték formálni Észak-Koreát, ez azonban nem hozott hosszú távú, látható eredményt.

Napjainkban ennek a politizálásnak egyértelműen leáldozott. Peking és Washington versengésének eszkalálódása ellehetetleníti, hogy Szöul a hagyományos szövetségesein kívül vetélytársai felé is érdemben nyisson, a gyarapodó észak-koreai nukleáris arzenál pedig világos indikátora a “napsugár-politika” eredménytelenségének. A gazdasági együttműködés és a pénzügyi segélyezés is egyre népszerűtlenebb a déli lakosság körében, hisz félő, hogy a befolyt összegeket Phenjan az atomprogram finanszírozására fordítja, különösen azóta, hogy Északon egy 2022-es törvény egyértelműen az atommentesítés ellen foglalt állást. Emellett azok a felnövekvő generációk is irányváltást követelnek, melyek tagjai már inkább nacionalisták, az újraegyesítést szükségtelennek tartják, esetenként pedig egy saját dél-koreai nukleáris program megindítását szorgalmazzák.

Eddigi bejelentései alapján I Dzsemjong a demokraták idealizmusát és Jun erőpolitikáját pragmatikus hozzáállással váltaná fel, amelyben ötvözné a liberális és a konzervatív örökség elemeit. Előbbivel összhangban I meghirdette a békés együttélés elvét, egyúttal kijelentette, hogy nyitott a Kim-rezsimmel való tárgyalásokra. Célul tűzte ki a Phenjani Nyilatkozat megújítását, azzal párhuzamosan pedig egy közös koreai katonai bizottság felállítását. Bár nem várható jelentős diplomáciai áttörés, az elnök nyit Moszkva és Peking felé is, nem elsősorban ellenségként tekint rájuk. Ezt jellemzi az elnök által meghirdetett END (Exchange, Normalization, Denuclearization) programja, azaz a párbeszédet, normalizálódást és atommentesítést szorgalmazó átfogó irányvonal is.

Az I Észak-Korea-politikájában fellelhető konzervatív hatások közé tartozik a Japánnal és az Egyesült Államokkal kötött katonai megállapodás felélesztése, illetve a Washingtonnal való szoros érdekközösség és együttműködés. I várhatóan feladná azt a közvetítő szerepet, amelyet Szöul Mun elnöksége alatt játszott az amerikaiak és Phenjan között; ehelyett teljesen idomulna a Trump-adminisztráció irányelveihez, vele azonos értékeket képviselő diplomáciai félként lépne fel.

Konklúzió – Mi várható?

Annak megítélése, hogy a demokrata külpolitika revíziója mennyire vezet eredményre, különösen nehéz, hisz a diplomáciai sikerek eddig is nagyban függtek Észak-Korea reszponzivitásától és aktuális érdekeitől. A 2018-hoz képest alapjaiban megváltozott körülmények Phenjanra is igazak; napjainkban a Kim-rezsim jóval kevésbé szorul rá arra, hogy nyisson a külvilág felé. Köszönheti ezt többek között a gazdasági szankciók hatását ellensúlyozó átmeneti ipari fellendülésnek, illetve az Oroszország által biztosított hadiexport-lehetőségeknek.

A Mun Dzsein által folyatott “napsugár-politikáról” megállapítható, hogy Dél-Korea számára nemigen hoztak kézzel fogható eredményt, valójában Phenjan és maga Donald Trump profitált belőle igazán – utóbbi erre hivatkozva a Nobel-békedíj várományosának is kikiáltotta magát. Ezek alapján kétséges, hogy a közeljövőben sor kerülne hasonló csúcstalálkozókra és személyes egyeztetésekre, egyszerűen azért, mert aktuálisan egyik fél sem érdekelt benne. Kivételt talán az Egyesült Államok jelent, lévén, hogy Trump elnök már beiktatása után nem sokkal kijelentette, nyitott az általa barátként jellemzett Kim Dzsongunnal való tárgyalások újrakezdésére.

Ugyan Észak-Korea a Szöul részéről érkező közeledést is elutasítóan fogadta, nem várható, hogy I elnök külpolitikája radikális fordulatot vesz. A jövő dilemmája az, hogy tudja összeegyeztetni stratégiai pragmatizmusát és demokrata örökségét.