Bevezetés

Vissza-visszatérő jelenség, hogy az emberiség a jövőt a múltból kiindulva próbálja meg értelmezni, vizualizálni. Ilyenkor többnyire nem a közelmúlt az ihlet forrása, de nem is az ókori idők, hanem az egyszerre kézzelfoghatóan közeli, de ugyanakkor az emberiség mai fejlettségéhez képest mégis megfelelően távoli középkor.  Gondoljunk csak sokak kedvencére, a Csillagok Háborújára, ahol a futurisztikus technológiai környezetben mégiscsak lovagrendek és kardpárbajok alakítják a galaxisok sorsát, és ahol a főgonosz, Darth Vader tulajdonképpen a középkori irodalom Fekete Lovagjára emlékeztet.

Külpolitikai elemzés kezdéseként talán különös lehet a popkultúrális kitekintés, de ezen a téren nem én vagyok az ötletgazda, ugyanis a Star Wars hasonlat ugyan elérő szövegezéssel, de Stephen J. Kobrin (1998) Back to the Future: Neomedievalism and the Postmodern Digital World Economy című munkájából származik, aki az úgynevezett neomedievalizmus [továbbiakban gyakran: új középkoriság] elméletének egyik első felkarolója volt, és amellett érvelt, hogy a múltból merített analógia megkönnyíti a jövő folyamatainak megértését, a jövő vizualizálását.

A 90-es évek végén Kobrin mellett több kutató is elkezdett foglalkozni az államiság és a nemzetközi kapcsolatok terén végbemenő változásokkal. A kétpólusú világrend megszűnésével és egy szűk évtized elteltével a második világ is teljesen bekapcsolódott a globális gazdasági folyamatok véráramába, megkezdődött integrációjuk regionális és világszintű közösségekbe, eddig elfojtott polgári és egyéb nemzet alatti szervezkedések indulhattak meg, és emellett a digitális forradalom is megkezdődött. Ezeknek a tényezőknek az együttese eddig soha nem látott mértékben döntötte le a határokat, ezzel eddig nem látott módon megkérdőjelezte a nemzeti szuverenitást, amely az 1648 óta fennálló vesztfáliai világrend alapját képezte.

A világban lezajló változásokat vizsgálva azonban a kutatók akarva-akaratlanul is komoly párhuzamokat fedeztek fel az érett középkor és a végbemenő folyamatok között. Így vált a neomedievalizmus nemzetközileg széles körben ismert, a posztvesztfáliai világ változásainak megértését nagyban megkönnyítő, és gondolatébresztő analógiává. Éppen ezért ebben az elemzésben a célom ennek szélesebb körben való megismertetése. Elemzésem során kizárólag másodlagos forrásokra támaszkodtam.

A neomedievalizmus elmélete

Mivel a neomedievalizmus önmagában csak egy hasonlat, ezért nem nevezhető egységes, saját lábán megálló elméletnek, és nincs is ezért konkrét definíciója (Riegl & Doboš, 2020; Kollai, 2020). A neomedievalizmus alapvetően három tudományágban vetette meg a lábát, amelyek a biológia, kultúrtörténet és nemzetközi kapcsolatok (Varga & Kelemen, 2023). Elemzésemben inkább az utolsóval foglalkozom, de egy pár szóval megemlíteném a többi elméletet is. Egyes biológusok elmélete szerint az antibiotikumrezisztencia középkori szintű világjárványokat idézhet elő. A kultúrtörténészek ennél megalapozottabb párhuzama szerint pedig a középkorhoz hasonlóan előtérbe került a képalapú kommunikáció, valamint az angol nyelv a középkori latin lingua franca szerepével vetekszik, valamint a középkori elemek popkultúrában való előretörése is ide sorolható.

A nemzetközi kapcsolatok terén a neomedievalizmus elméletének megszületése Hedley Bull 1977-es The Anarchical Society: A Study of Order in World Politics című elemzéséhez köthető, ám mivel ehhez nem tudtam hozzáférni, megállapításait Friedrichs (2001) nyomán tudtam megismerni. Bull a hidegháború utáni lehetséges világrendet próbálta vizionálni, és elmélete szerint egy neomedievalista világ öt feltételnek felelne meg (1. ábra): az államok diszintegrációja, az államok regionális integrációja, a transznacionális szervezetek megerősödése, az erőszak nemzetközi szintű privatizációja, és a világ egységes technológiai fejlettsége. Mindemellett azt is hozzátette, hogy ennek ellenére nem alakul egységes világállam, de ahogy a középkorban összefogta az egyes államokat a kereszténység, kialakul ennek egy együttműködésre ösztönző, szekuláris megfelelője is.

A hasonlatok további tárházát talán bemutatni sem kell. Az államok diszintegrációja és regionális integrációja egyszerre merít ihletet a Német-Római Császárságból és a mindössze pár év alatt gyorsan változó politikai térképekből, a transznacionális szervezetek közt az állam felett az egyházat, a pápa hatalmát, az állam alatt pedig elsősorban a szerzetesrendeket szokás megjegyezni, a privát erőszak képe pedig a lovagrendekben és szerzetesrendekben jelenik meg.

Az államok integrációs és diszintegrációs folyamata

Bull azonban a 70-es évek végén még bizonyítékok híján volt elmélete igazolásához (Friedrichs, 2001), de a globalizáció folyamatainak előretörésével, az ezredforduló körül több kutató is felkarolta elméletét, és ezúttal érveiket már saját megfigyeléseikkel tudták alátámasztani, ugyanis már láthatóak voltak olyan elemek, mint a regionális integráció, a transznacionális szervezetek megerősödése, és az államok feldarabolódása, ami először harmadik világbeli országokban lett megfigyelhető, mint a Kongói Demokratikus Köztársaság, vagy Szomália (Cerny, 1998), melyeket ma már bukott államoknak nevezünk.

Azonban az államok feldarabolódását nem csak szó szerint kell érteni, hanem a határok megszűnésének egyre többféle módját is. Ide tartoznak a határokat nem ismerő, határokon átnyúló digitális terek, melyekre – mint újdonságra – a 2000 körüli kutatások nagy hangsúlyt fektettek (Cerny, 1998; Kobrin, 1998). Ez, valamint más határokon átnyúló ügyek (bűnözés, terrorizmus stb.) egymást keresztező igazságszolgáltatási rendszereket hoznak létre (Williams, 2008). Csakúgy, mint a középkorban, így nehezen definiálhatókká válnak a határok, Kobrin (1998) szerint a digitális tér pont olyan, mint a „tisztások közti erdő” a középkorban, vagyis a senki földje, meghatározott határok nélkül. A digitális forradalom emellett a világ egységes technológiai fejlettségéhez is kikövezte az utat, ami a 2010-es években vált egyértelműen láthatóvá.

Viszont az új középkoriság egyik alapvetése, hogy az államok mindezek ellenére nem bomlanak fel, viszont egymásra épülő, nemzet feletti és nemzet alatti hatalmak és többirányú lojalitás rendszerébe kerülnek, melyet a továbbra is fennmaradó nemzetállami rendszer, és a transznacionális piacgazdaság versengése mégiscsak összefog, hiszen gyakran érvényesülnek az érdekek (Friedrichs, 2001). Ezek az univerzális, közös érdekek lehetnek a Bull által megemlített szekuláris összefogó erők is, mint a környezetvédelem, harc a bűnözés és a járványok ellen, de közös értékek is összefoghatják a nemzeteket, mint a demokrácia vagy a technológiai fejlődés (Kobrin, 1998), esetleg gazdasági fejlődés.

Eközben a külső szereplők előretörése középkori szintű identitásválságot, vagy még inkább sokoldalú identitásokat teremt (Friedrichs, 2001). A mai világban egy magyar ember egyszerre lehet magyar, európai, lokálpatrióta, egy multinacionális vállalat foglalkoztatottja, de egy transznacionális NGO-ban is tevékenykedhet. Ezek nem zárják ki egymást, de a sokoldalú azonosságtudat az egyes identitások gyengülését okozhatja (Cerny, 1998). Ezt a jelenséget identitásválságnak nevezik (Berzins & Cullen, 2003). A nemzeti identitás kiüresedése van Krieken (2023) és Hobsbawn (Cerny, 1998) szerint már létre is hozott egy kozmopolita világelitet, aki már nem a nemzeti érdeket helyezi előtérbe. Friedrichs (2001) ezt úgy fogalmazta meg, hogy – egy kissé meredek – párhuzamot vont a középkori papi réteg és a mai menedzseri réteg között.

Nemzet feletti és alatti szereplők

Az állam feletti szereplők sokfélék lehetnek, de tulajdonképpen minden nemzetközi szervezet és szerződés ide sorolható az ENSZ-től az IMF-en át a nemzetközi bíróságokig. Mégis, sok kutató szemében az új középkoriság fő megtestesítője az Európai Unió (Doboš, 2013; van Krieken, 2023; Varga & Kelemen, 2023). Emellett szóló érv, hogy a szervezet a nemzeti identitás mellé egy európai identitást is teremt az állampolgárokban (Doboš, 2013), ezen kívül az Unió sok esetben egységesen és hatékonyan, mégis 27 önálló országként működik, ami a fő erejét mutatja, és ez a kép párját ritkítja (Varga & Kelemen, 2023). Ezen a téren szintén működhet a Német-Római Császárság analógiája, amely fénykorában több száz kis államot fogott össze viszonylagos stabilitásban, és hasonló az Európai Unió céljához és mottójához „egyesülve a sokféleségben”. Ennek ellenére külső és belső problémák mindig is akadtak, és nem tudott mindennemű konfliktust és ellentétet kisimítani a vonzáskörzetén belül (Marguier & Virely, 2021). Az Európai Unió kritikusai ennél egy fokkal messzebb is merészkednek, és a középkori példát abban látják, hogy az államok kvázi feladják függetlenségüket, hogy egy nagyobb birodalom vazallusaivá váljanak (van Krieken, 2023).

Európán belül Magyarország is került már neomedievalista folyamatok középpontjába, amikor a 2001-es úgy nevezett státusztörvény értelmében – amely Magyarországon belüli kedvezményeket biztosított a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségű, de nem magyar állampolgár és magyar lakcímmel nem rendelkező személyek számára – tulajdonképpen kiterjesztette a magyar nemzet felségterületét a szomszédos országokra is, egymást keresztező identitásokat és lojalitást teremtve (Deets, 2008).

Az új középkoriság nemzet alatti aktorai között az NGO-kat, multinacionális vállalatokat és tiltott csoportokat találunk (McFate, 2014). A kapcsolódó irodalom ezek közül a tiltott csoportokkal foglalkozik a legtöbbet, ide tartoznak a nemzetközi bűnszervezetek és nemzetközi terrorizmus, míg az újabban megjelenő zsoldoscsoportok egy szürke zónát alkotnak.

A nemzetközi terrorizmus kérdése nem meglepő módon a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmények után kerültek előtérbe, de a többi említett biztonságpolitikai megfontolással együtt úgy lehet leírni, mint az új középkoriság egyik okozóját, de mellette, mint következményét is. A bűnszervezetek a világban sorra növekvő nyomornegyedek és no-go zónák, egyenlőtlen vagyoneloszlás, egyre könnyebben átléphető határok, és az ellenük fellépni nem képes gyenge vagy bukott államok miatt törhettek előre (Cerny, 1998; Williams, 2008). Emellett viszont a visszaszorításuk univerzális, összefogó, együttműködésre sarkalló érdek (Kobrin, 1998).

A terrorszervezetek szintén haszonélvezői a könnyebben átjárható határoknak, toborzásukat megkönnyíti a digitális technológia, életben maradásukat, táptalajukat pedig bukott államok, mint Szomália, Jemen és Afganisztán jelentik (Berzins & Cullen, 2003). Következményképpen a terrorcselekmények pedig aláássák az országok egységét, stabilitását, az indítékként gyakran megjelenő vallási fundamentalizmus pedig az azonosságtudatnak csak egy újabb rétegét szolgáltatja.

Mindezen folyamatok azt mutatják, hogy az államok elveszítik erőszakmonopóliumaikat. Az állam monopóliuma az erőszak használata felett tipikusan a vesztfáliai rendszer sajátja és a reguláris hadseregek megjelenéséhez köthető (Varga & Kelemen, 2023), ám a globalizáció kapcsán látszólag újra leválik róla, privatizálódik (Berzins & Cullen, 2003), csakúgy, mint ahogy az a középkorban volt. Habár a bűnszervezetekkel egy állam sem tervezi megosztani a hatalmát, de terrorista csoportok és egyes országok között már annál több az összefonódás, elég csak Iránra, Afganisztánra és Palesztinára gondolni.

Ennél még újkeletűbb a zsoldoscsoportok előretörése, hiszen a reguláris haderők előtt domináló bérhadseregek visszatérését látjuk. A modern korban elsőként iraki és afganisztáni háborúiban az Egyesült Államok fogadott fel helyi és harmadik országbeli csoportokat elsősorban támogató feladatokra (bár ezeket még nem lehet zsoldoscsapatoknak nevezni), de az évek előrehaladtával látványosan fejlődik a privát védelmi erők piaca, és fontos kiegészítője lehet a modern hadviselésnek, hiszen ezek a csoportok fegyelmezettebbek és rövid távon olcsóbbak, mint az állandó hadseregek (McFate, 2014). Az utóbbi években a Wagner-csoport előretörésével azt is látjuk, hogy erre a piacra állami szereplők is beléptek, a Wagner ukrajnai háborúban való szerepvállalása pedig az első eset volt modern zsoldosok két állam közti háborúban való alkalmazására.

Az „elviselhető zűrzavar” és más jövőképek

Az új középkoriság a vesztfáliai világrend megszűnésénével, a globalizációs folyamatok felerősödésével került előtérbe, és elsősorban a folyamatok leírásával foglalkozott, de mit mondanak a szakmabeliek, hogyan fog kinézni maga az új középkor?

A két legelterjedtebb kép közül a legpozitívabb az „elviselhető zűrzavar” (durable disorder), mely képet nem meglepő módon a kutatók a középkori állapotokra és a lehetséges neomedievalista világra egyszerre használnak. A kifejezés eredete Cerny (1998) nevéhez kötődik, de több kutató is átvette később (Doboš, 2013; Doboš & Riegl, 2020; McFate, 2014). Cerny (1998) tudatosan alkotta meg a kifejezést, melynek elsődleges üzenete, hogy a középkori és az globalizáció hatására kialakuló „újközépkori” világrend sem jelentett káoszt és összeomlást, de az eddig sorolt jelenségek egy nehezen átlátható, zavaros, gyakran zűrzavaros világot eredményeznek. A kutató felismerése szerint viszont ez a helyzet nem feltétlenül rossz, ugyanis a turbulencia megfelelő mennyiségű rugalmasságot biztosított jelentős mennyiségű társadalmi, gazdasági és politikai innováció létrehozásához, ami miatt végül a világ maga mögött hagyta a középkori rendet. Doboš és Riegl (2020) annyival egészítették ki az elméletet, hogy állításuk szerint az új középkori világ „elviselhető zűrzavarú” országait magas fokú privatizáció és networking, vagyis széles nemzetközi kapcsolati háló fogja jellemezni.

A középkor hallatán és a bukott államok elrettentő példája nyomán viszont egyesek már elkezdték kongatni a vészharangot, mondván, hogy a kaotikus anarchia, egy „új sötét kor” végkimenetele sem zárható ki (Williams, 2008), és az előbb említett Cerny (1998) és Doboš (2013; Doboš & Riegl, 2020) is megemlítette. Williams (2008) „új sötét kor” értelmezésében azt állítja, hogy a „rend exportja” a stabil területekről (pl. segélyek) a jövőben jócskán alulmúlja a „káosz importját”, amely az anarchiába fulladó országok felől érkezik. Az érkező problémák pedig univerzálisak, mint az állampolgárairól gondoskodni nem tudó államok, a vagyoni egyenlőtlenségek kiéleződése, nyomornegyedek és gettók növekedése, korrupció, terror- és bűnszervezetek megerősödése és az azonosságtudat alternatíváinak fennmaradása (kissebséghez tartozás, vallás, törzsek, bűnszervezetek).

Persze nem minden fekete és fehér, és egy közös séma nem ráerőltethető az egész világ minden országára, így talán a valósághoz Doboš (2013; Doboš & Riegl, 2020) elmélete áll a legközelebb, aki szerint a neomedievalizmus végkimenetele országonként változik, melyet koordinátarendszerben is el tudott helyezni (2. ábra). A három lehetséges végkimenetel pedig az elviselhető zűrzavar (durable disorder), kaotikus anarchia (chaotic anarchy) és a vesztfáliai (Westphalian). A vesztfáliai országokról még nem esett szó, de a kutató értelmezésében ez azokat az országokat jelenti, amelyek a szuverenitásuk minél tökéletesebb megőrzése érdekében befelé fordulnak, ennek érdekében elzárkóznak a globalizáció egyes tényezőitől és korlátozzák a külföldről érkező információáramlást és befolyásolást. Ide tartozik például Észak-Korea és Oroszország is (Doboš & Riegl, 2020).

Összefoglalás

A neomedievalizmus gondolatrendszere hasznos gondolatébresztő és elemzési eszköz a nemzetközi kapcsolatok területén, melynek legnagyobb előnye, hogy egy könnyen megérthető összehasonlításon keresztül hatékonyan foglalja össze az átalakuló világrend legfontosabb jellemzőit. Az analógia meglepően sok hasonlóságot mutat a posztvesztfáliai és az érett középkori világ berendezkedése között, ezért alkalmas lehet a jövőbe mutató implikációk készítésére is.

Ennek ellenére fontos, hogy csak metaforáról van szó, ezért nem szabad túlgondolni a képeket. Néha az elemzők is írnak olyan, igencsak meredeknek, valóságtól elrugaszkodottnak tűnő hasonlóságokról, amik inkább csak erőltetettnek hatnak, mint a papi réteg és a nemzetközi vállalatok menedzsereinek egymásnak való megfeleltetése (Friedrichs, 2001), az Európai Unió és vazallusai, vagy a szellemi tulajdonjogok megfeleltetése a középkori feudumnak, mint a földesúri kiváltságok modern alapja (van Krieken, 2023).

Viszont a legnagyobb probléma az új középkorisággal és a következményeivel, hogy míg maga az elmélet értéksemleges, a középkornak erős negatív visszhangja van. Így ugyan fontos meghallgatni az új sötét kor képeit is (Williams, 2009), de érdemes figyelembe venni, hogy a sötét középkor képe a felvilágosodáshoz köthető (McFate, 2014). A 20. század egyik legnagyobb hatású magyar gondolkodója, Bibó István szerint is a középkor a római, germán és középkori hagyományokat ötvözve és a sokféleségből kiindulva egy újra és újra önmagától meg-megújuló rendszer volt, amely az alapját szolgáltatta a nyugati civilizációnak és annak vívmányainak (Kollai, 2020).