Gulyás Ábel Tilo Schabert könyvéről
Az Orbán-rendszer és a Boston Politics
2022-ben jelent meg magyarul Tilo Schabert, a demokrata Kevin H. White által polgármesterként 1968-1984 között vezetett bostoni politikát tanulmányozó, a hatalom természetrajzát, a kreatív társadalmi mozgásokat felvázoló Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete című alkotása (Tilo Schabert: Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete. Fordította: Szlukovényi Katalin, Nagy Andrea. MCC Press – Alapjogokért Központ, Budapest, 2022.).
A kortárs magyar közéleti diskurzusban többen az Orbán-rendszer bibliájaként értelmezték a művet, véleményem szerint tévesen. Szintén problematikusnak találom azt a felvetést, miszerint azért látják sokan a Boston Politics-ot a magyar kormányfő bibliájának, mert Orbán is felfedezte a Schabert által detektált politikai klasszika sajátosságait. Azt gondolom, hogy ugyanígy félreviheti az értelmezést, ha a magyar befogadó azzal az előfeltevéssel veszi a kezébe Tilo Schabert könyvét, hogy olvasás közben „rendre a saját homlokára fog csapni, mert összeáll benne a kép jelenünk és közelmúltunk egy-egy, addig érthetetlennek gondolt közéleti eseményéről vagy folyamatáról”, amint azt Szánthó Miklós a mostani kiadáshoz írt előszavában állítja. Ebből kifolyólag vitatkozni szándékozok azzal a nemzetközi tudományos diskurzusban is megjelenő tézissel, amely az Orbán-kormány hatalompolitikai lépéseit a Schabert-i tételek gyakorlati megvalósításaként írja le (Magyar 2016).
Kétségtelenül erős az intellektuális rokonság a FIDESZ szellemi hátországához tartozó politikai gondolkodók és Schabert megközelítése között. A Boston Politics-on végig érződik Schabert doktorijának témavezetője, Eric Voegelin szellemi hatása. Amint az előbb említett, a magyar kormányzat számára szellemi muníciót szolgáltató körben is Voegelin az egyik legnépszerűbb szerző. A Boston Politics írója szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a mainstream politikatudomány valóban releváns politikai tudáshoz vezeti a diszciplína művelőjét, ezen szkepszis és a weberiánus politikatudománnyal szemben az antik klasszikusokig visszanyúló politikai filozófia rehabilitációja szintén egy közös pont (Lánczi 2004). Ezen eszmei rokonság manifesztálódott abban a 2008-ban megfogalmazott gondolatban, hogy a magyar társadalomban kifordítva érvényesül Schabert (alább kifejtett) tézise, tehát nem a rendszerváltozáskor átalakult intézmények a folytonosság hordozói, hanem a posztkommunista elit, akik a schaberti alkotóerő használatával tudták ezt megtenni, közvetítve a modernitásban kettévált politikai bölcsesség és praktikus tudás között. A mából nézve ennél fontosabb konzekvencia, hogy a Boston Politics szerzője egy empirikus példán keresztül rámutat arra, hogy „Machiavelli fejedelme így minden alkalmas vezető archetípusa és a demokratikus ideológia elszakít minket a valóságtól”.
Mindazonáltal úgy hiszem, tévúton jár, aki Schabert vagy épp Scruton, Voegelin, Oakeshott, Leo Strauss, Molnár Tamás esetleg Dávila kormányzati körökben nagy visszhangot kiváltó gondolatai alapján kívánja megérteni az orbáni politikát. Bár a rendszer értelmezésében sokat segíthetnek ezen gondolkodók munkái, de nem jelentenek többet néhány fontos kapaszkodónál arra vonatkozóan, hogy miért az adott válaszokat adták az Orbán-kormányok a magyar politikában megjelenő kihívásokra. Schabert elsősorban nem, mint a „fejedelem tanácsadója”, hanem mint politikatudós érdekes, következésképpen a politikatudomány nézőpontjából fogom szemlélni a műve állításait.
Műfaji és eszmei besorolás
Eszmetörténeti szempontból a politikát művészetként felfogó irányzatokkal állítható párhuzamba Schabert gondolkodása. A szerző politikaképében kiemelt jelentősége van a politikai vezető, az autokrata döntéseinek, ezért némi rokonságot fedezhetünk fel a schaberti megközelítés és politika decizionista felfogása között. Bár a recenzált mű alkotója ahhoz az iskolához tartozik, amelyik a klasszikus politikafilozófiai szerzőig vezeti vissza a politikatudomány kialakulását, azonban a platonikus vagy a keresztény tradícióval ellentétben Schabertnél nem egy morálfilozófiai tézisrendszer határozza meg a politikáról alkotott ítéleteinket. Ebből következőleg szembenáll a kortárs politikatudomány normatív irányzataival, vagyis nem egy szociális, metafizikai és/vagy természetjogi igazság koncepció érvényesülése nézőpontjából szemléli a politikai eseményeket, hanem a társadalomtudományok destkriptív felfogását követve a hatalom működésének a mikéntjét kívánja leírni. Schabert teóriáját az episztemikus dimenziót tekintve a normatív elmélettel való polemikus viszony, antropológia szempontjából az ember korlátozott racionalitásának tétele, míg a politikai működésének a szemléletében az intézmények jelentette stabilitással szemben a hatalom instabilitása, folyamatos mozgásának detektálása jellemzi. Ezek alapján a schaberti politikai filozófiát a politikaelmélet realista trendjébe sorolhatjuk (Szűcs 2014), ezzel összhangban a Boston Politics referenciái között sűrűn megjelennek az irányzat olyan klasszikus képviselői, mint Machiavelli vagy Hobbes.
A modern politikai filozófia történetét ismerő olvasónak Nyugat-Európából egy Újvilágbéli nagyváros politikai rendszerének a megértése végett az USA-ba utazó kutató esetében elsőre talán a Tocqueville-i párhuzam juthat az eszébe, azonban (ebben a könyvében) Schabertet nem az amerikai társadalom és politikai kultúra (az „öreg kontinens” társadalmi rendszerétől különböző) sajátosságai izgatják. A bostoni önkormányzat hatalmi gépezetét vizsgáló esettanulmánnyal a politikai sajátosságait kívánta feltárni a német teoretikus. A modern politikatudományon belül Schabert esettanulmányának Robert A. Dahl leghíresebb, a politikai hatalom forrását New Haven-ben vizsgáló műve, a Who Governs?: Democracy and Power in an American City tekinthető az előzményének (érdekesség, hogy Boston hatvanas évek végén kezdődő, White polgármester idejében [tehát a schaberti műben vizsgált időszakban] valóra vált reneszánszának a New Haven-i megújulás volt az elsőszámú mintája). Az előképeket illetően Schabert az arisztotelészi tradíció folytatójának nevezte magát, hiszen a Lükeion alapítója a Politikában egyesítette az empirikus tudást az elméletalkotói gyakorlattal.
A kötet sűrűn lábjegyzetelt és az előszóban a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy a jegyzetek „a kötet lényeges részét képezik”. Itt a politikatudományi referenciák mellett megjelennek történeti, kultúrtörténeti, építészetelméleti sőt néhol irodalmi hivatkozások is, mindezek mellett azon teoretikus szemüveg, amin keresztül Schabert Boston város politikáját szemléli, döntően politikafilozófiai jellegű.
A schaberti politikatudomány
Mint említettem, Schabert komoly kritikát fogalmaz meg a mainstream politikatudomány irányába. A lábjegyzetekben visszatérően megjelennek referenciaként az ezen tudomány főáramát képviselő gondolkodók a szerző teoretikus eszmefuttatásai és a vizsgált esettanulmány tényeiből levont konzekvenciák által cáfolt tézisei. Elsősorban az institucionalista megközelítés lesz a bírálat tárgyává, mondván, a politika vizsgálatakor a mi kormányoz helyett, a ki kormányoz kérdését kell feltenni, az intézményeknél fontosabbak az őket működtető személyek. A politikatudománynak nem a politikai cselekvőket korlátozó institúciókat, hanem a hatalom realitásának természetét kéne górcső alá vennie. Ezt sokan liberalizmus-kritikának tekintik, de Schabert elutasította, hogy ez föltétlenül a liberalizmus bírálata lenne, mivel a klasszikus liberalizmus képviselői, mint Locke vagy a The Federal Papers szerzői is fontosnak tartották a szabadság megteremtése és fenntartása érdekében a hatalom koncentrálását. A szerző komoly kritikát fogalmaz meg a rendszerelméleti megközelítés irányába, egy hosszas lábjegyzetet szentel ezen megközelítés legismertebb teoretikusának, David Easton elméletének a bírálatára (207. 109. lábjegyzet), mondván, hogy csak a politikába érkező inputokat és outputokat tanulmányozva, a politikai cselekvést fekete dobozként felfogva a politikum lényeget tévesztjük szem elől, a hatalom kreativitásának mozgását.
A szerző politics-ként tekint a politikára, a politikai folyamatok vizsgálatára koncentrál. Schabert azon teoretikusok sorába tartozik, akik a politika méltóságának helyreállítását tűzték ki célul. Azonban a Boston Politics szerzője nemcsak a vita activa-t, a polisz ügyeiben való részvétel megbecsülését szeretné visszaállítani – ebből a szempontból kifejezetten arendtiánus jellegű Schabert politika felfogása (vö. Arendt 1958) –, hanem kifejezetten a politikai vezetés méltóságának a rehabilitását ambicionálja a német politikatudós. Schabert szerint a politikatudomány egy paradox diszciplína. Míg a tudomány a rögzített formák vizsgálatára fókuszál, a politikai folyamatokat a folytonos mozgásban lét jellemzi, következésképpen a tudományos megismerő a posteriori módon tud állításokat megfogalmazni a politikáról, hiszen a fogalomrendszerével és a felhalmozott tudás tárházával véges eszközökkel próbál megérteni egy nyitott végű, képlékeny folyamatot. Bár ezen ellentét nem tüntethető el, Schabert szerint, amikor a politikai cselekvés egybeesett az azt megérteni szándékozó elméletalkotói gyakorlattal (mint a platóni, az arisztotelészi és az amerikai alapítóatyák politikatudománya, amely a szerző szerint épp ezért máig paradigmatikus státuszt tölt be a politikatudományon belül), akkor ez az ismeretelméleti nehézség némileg elhalványul. Ezen ismeretelméleti tézis teszi érthetővé, hogy a filozófiai megközelítést előtérbe helyező Schabert miért egy empirikus esettanulmányon keresztül próbálta értelmezni a politikai folyamatok természetét.
A német teoretikus a politika vizsgálatával foglalkozó diszciplínát a szabadság paradoxonára megoldást kínáló tudománynak tekinti. Egy olyan paradoxon megoldásán fáradozó elméletnek, amely szerint ahhoz, hogy az egyén szabad lehessen (hogy elkerülje a Hobbes-i természeti állapotot, amikor más szabad emberek bármikor elpusztíthatják), korlátozni kell ezt a szabadságot. Schabert értelmezésében a politikatudomány (aminek Arisztotelészt és Platónt tartja a megalapítójának), egy köztes diszciplína a rend paradigmái és a zűrzavar megtapasztalása közt, és alapvetően a politikai szabadság problémájára keresi a megoldást. A modernitásban kialakult erre a paradoxonra egy sajátos választ adó politikai berendezkedés, a liberális demokrácia rendszere. Ez úgy „teremt politikai autoritást, hogy tagadja azt”, a kormányzatot az alkotmány eszközeivel darabokra zúzva, azonban ennek a kormányzatnak is fontos komponense a döntésképes hatalom megléte. A politikai klasszicizmus törvényeit a cselekvés közben felismerő autokratának (az esetünkben Kevin White-nak) ezekből a darabokból kell a saját, a vezetéshez szükséges autoritását megteremtenie. Egy politikai rendszer sosem egy ideáltipikus alkotmányos demokrácia vagy diktatúra, a politika szubsztanciájához tartozik, hogy mindig mozgásban van a rendszer két szélsőséges állapota között, ezért a legideálisabbnak tartott egyensúlyi állapot csupán tünékeny jelenség. Az ebben cselekvő emberek egy folytón változó folyamat részesei és a politikai tevékenységük során szerzik meg a politikai tapasztalatukat és a szükségképpen töredékes politikai tudásukat. Az ismeretelméleti fejtegetéseiben Schabert az arisztotelészi phronészisz-hez hasonló megismerő módot ír körül, vagyis a politikus tudását lényegében a praxis világából szerezheti meg.
A mű felépítése
A könyv öt tematikus, a politikai kreativitás különböző aspektusaival foglalkozó fejezetből áll. Minden fejezet egy Platón-idézettel kezdődik a mozgás és mozdulatlanság, az egy és a sok viszonyáról, amely jelmondatoknak az igazságát a bostoni hatalmi gépezet egy-egy sajátosságán keresztül világítja meg a szerző.
I. AZ AUTOKRÁCIA, A KREATIVITÁS FELTÉTELE
Schabert az autokrácia eredeti, pozitív jelentéséhez nyúl vissza. A görög kifejezés független, önállóan cselekvő létezőt jelent (vö. Arisztotelész teóriájával, akinél a poliszban manifesztálódó emberi közösségek célja az autarkia, amit egymaga az isten és időlegesen a bölcs képes elérni). Schabert szigorúan az alkotmányos keretek teremtette paradox helyzetbe kormányzó politikai vezető képét írja le. Az autokrata által, a kaotikus intézményi struktúra révén, amit átsző a politikai vezető láthatatlan, második informális kabinete és ami így megosztja és versenyhelyzet elé állítja az egyes hatalmi csoportosulásokat és személyeket, teremtett kormányzati káosz kreativitást szül és ennek irányításával az autokrata magához ragadhatja a hatalmat. Schabert szerint a műben górcső alá vett autokratikus vezető, Kevin White ezen kreatív hatalom gyakorlással rátalált a „klasszikus politikusok” módszerére (a politikai klasszicizmus igazságára), így a politikai működését megértő nagy vezetőkhöz, mint Nixon, Reagen vagy Kennedy elnök, illetve Mitterand és Adanuer vált hasonlatossá (vö. a mű szerzőjének a Mitterand elnökről, mint klasszikus fejedelemről szóló írásával (Schabert 2005)).
II. AZ UDVARTARTÁS A KREATIVITÁS SZÍNTERE
Ebben a fejezetben Schabert a modern politikatudomány irodalmában (néhány marginális elemzési kísérletet leszámítva) nem tárgyalt jelenséget vesz górcső alá, a kreativitásnak színteret biztosító udvartartást. Az udvartás fogalmával nehezen tud a jogi fogalmakkal operáló institucionalista megközelítés mit kezdeni, hiszen ez a fogalom a formális struktúrákban is elhelyezkedő személyek informális kapcsolatai által kirajzolt viszonyrendszert takarja. A fejezet azokat a mozgásokat vizsgálja, amik során az udvartartás politikai alakzatot felvéve (annak látható és láthatatlan manifesztációival) létrejött, mint a városi kormányzat elkülönülő formája, megszervezve a kormányzati kreativitást. A kutatás ezt a mozgást igyekszik megragadni, számbavéve az egyes pozíciók időbeli és térbeli változásait. Ez a változás alkalmasint differenciálódást jelentett, az egyszerűtől a komplexebb szerkezet felé, az egyensúlyiból egy izgalmi állapot irányába tartó mozgást, ami így szervezeti túlburjánzást eredményezett. Schabert szerint az átláthatatlan és növekvő számú, aszimmetrikus dinamikát mutató intézmények között mozgó, az udvartartáshoz tartozó személyek tették lehetővé, hogy az udvartartás a kreativitás színtere legyen.
III. A PÁRT, A KREATIVITÁS LETÉTEMÉNYESE
Szemben a mainstream politikatudománnyal, ami szerint a mai értelemben vett pártok előképét a 19. században, az úgynevezett honorácior és káderpártokban láthatjuk (Enyedik-Körösényi 2004), a pártok elemzésénél Schabert rehabilitálja a barátság, pontosabban a barátok alkotta párt antik fogalmát. Az analízise szerint a Kevin White barátai alkotta párt (amely csak informálisan létezett) az ókori Róma, a középkori Lucca és Velence, valamint a III. György kori Anglia pártjaival állítható párhuzamba. Nem az institucionalista megközelítés által előtérbe helyezett formális kapcsolatok, hanem a személyközi viszonyok konstruálják a párt működését jellemző folytonos kreatív mozgást. A párt baráti összeköttetései révén a különböző (a hatalmi ágak elválasztási elvének megfelelően) egymástól elhatárolt intézményi szereplők és hatalmi csoportosulások közötti distancia átjárható vált. Schabert a politikai siker egyik feltételének tartja, amit a társadalomtudomány főáramához tartozó szerzők destruktív folyamatként detektálva korrupciónak hívnak. Jelesül a magán és közérdek határainak az elmosódását, ami a bostoni példa szerint a polgárok politikába való involválását segítheti elő. A fejezetben a párt nem mint jogi forma, hanem a szűkebb és tágabb baráti kör tevékenysége által kirajzolt alakzatként jelenik meg.
IV. A KORMÁNYZÁS, A KRETIVITÁS MOZGÁSAI
Schabert a közösség kormányzását, a creatio continua-t a társadalmat megteremtő aktusként definiálja. A legérdekesebb rész, amikor a szerző visszanyúl az arcana imperii-hez, a kormányzat titok római fogalmához, ami Schabert szerint fontos komponense a sikeres politikai vezetésnek, ehhez hasonlóan renoválja a simulacrum imperii fogalmát, miszerint minden kormányzat az emberek fejében élő képekben létezik, a politikai sikerhez szükség van egy ezen reprezentációk által konstruált mítoszra. Bostonban a hatalmat a POLGÁRMESTER birtokolja, aki nem azonos a pozíciót betöltő Kevin White-al. A nagybetűs POLGÁRMESTER azt a politikai folyamat résztvevői (és a választók) fejében élő szerepet testesíti meg, akire a bostoni kormányzat képviselői hivatkoztak, amikor meghoztak egy politikai döntést (sokszor Kevin White, a fizikai valójában létező polgármester tudta nélkül, vagy akarata ellenére). A kormányzat politikai látványosságként tűnt fel a választópolgárok szemében, de olyan paradox spektákulumként, amelynek egyszersmind az is a célja, hogy eltakarja a hatalom igazi természetét.
V. A VÁROS, A KREATIVITÁS TERE
A döntéshozatal központú megközelítéssel (amely szerint a közéleti döntések egy eredetpontból, az elhatározás megfogalmazásától a beteljesülés felé haladnak) szemben, Schabert a politikát térbeli jelenségként értelmezi, olyan mozgásként, ami az idő-multiplicitásban és térben zajlik. A bostoni eseményeken keresztül szemlélteti, amit az építészetnek az emberi társadalomban betöltött szerepét vizsgáló művében részletesebben kifejt (Schabert 1997), hogy a politikai folyamatok helyhez kötöttek és teret teremtenek. Hiszen az emberek társadalmi mozgása térben történik és a poliszt folytonosan formáló politika is teret állít elő. A záró fejezetben a szerző rámutat, hogy a mű kulcsfogalmának, a kreativitásnak a három (társadalmi, politikai, térbeli) dimenziója szorosan összekapcsolódik.
Kérdéses pontok
Mint említettem Schabertet a politikai folyamatok (politics) analízise izgatja és elsőre úgy tűnik, hogy ebben a koncepcióban a mainstream politikatudományi vizsgálódások homlokterében álló szak és közpolitika (policy) dimenziója marginálissá válik. Ennek némileg ellentmondani látszik az a IV. fejezetben olvasható schaberti tézis, mely szerint a modern politika lényegében igazgatási kérdéssé vált és elsősorban ügyek kezeléséről, – ellépve a schaberti nyelvezettől – közpolitikai kérdések folyamatos megoldásáról szól. Ezeket Bostonban az állandóan változó összetételű és egymásra halmozódó bizottságok voltak hivatottak kezelni. Azonban a közpolitikával foglalkozó irodalom fókuszpontjában az egyes területek hosszútávú trendjeinek az analizálása áll. Schabert egy deskriptív elméletet vázol fel, ennek következtében a helyesnek vélt közpolitikára vonatkozó téziseket nem találunk a műben, azonban impliciten megjelenik egy a szakpolitikai tervezés folyamatát leíró koncepció. Az ötödik fejezetben olvasható, a város tervezését bemutató passzus általánosságban detektálja, hogy miként zajlik a politika világában megvalósuló, így alkalmasint szakpolitikai tervezés. A tervezők nem légüres térben találják magukat, hanem a múltbéli, az asztalfiókban lévő tervekre reflektálva adják kézre a megvalósulásra szánt projekt koncepcióját, azonban a gyakorlati kivitelezés során az azt megvalósítók saját elgondolásaikat megjelenítve szintén reflektálnak a tervfolyamra. Schabert szerint a város- és szakpolitikai tervezést víziók és ezekre érkezett reflexiók sokaságának diskurzusaként kell elgondolni.
Gyakori kritika a realista elméletekkel szemben, hogy a normatív mércék elvetése odavezethet, hogy a csak hatalompolitikai mozgásokat szemlélő teóriáik szempontjából egy diktatúra sokkal sikeresebbnek tűnik, mint egy humánusabb életmódot lehetővé tévő rezsim. Példának okáért a bostoni esettanulmányban rögzített, a politikai siker feltételeként detektált jelenségek egy része, mint az intézmények halmozódása, megszűnése, folyamatos egymásba integrálása és a hatalom gócpontok, illetve a különböző személyek ezek között való ingadozása a totalitárius államoknál is megfigyelhetők (Arendt 1992). Miért ne lehetne, hogy a schaberti realista elmélet alapján a politikai klasszika mesterévé vált autokrata a saját mozgástere kitágítása érdekében eljut az alkotmányos keretek lebontásáig? Ahogy fentebb már utaltam rá, Schabert többször elmondta, hogy ezeket a közbeszédben gyakran destruktívnak ítélt hatalmi eszközöket ő csak a liberális demokrácia keretében tartja a polisz életének legitim működéséhez tartozó politikai módszernek. A schaberti politika világában az államhatalom közmegegyezésből ered, a kormányzás a barátok kollektív cselekvéséből következik, enélkül a vezető zsarnokká lesz és az őt körülvevő alattvalók az igazság helyett csak azt mondják, amit a despota hallani szeretne, aki így elveszíti a tisztánlátását és kormányzóképességet. Egy tanulmányában Schabert a humán létezés sajátosságaként írja le, hogy az emberek a természet viszontagságai következtében kénytelenek közösségben élni és az egyes személyek szeszélyén túllépve az igazsággal (és igazságossággal) azonosított törvényt elfogadni. Az embernek hatalmában áll, hogy a saját szándéka szerint alakítsa az egzisztenciáját, következésképpen ez a szabadsága alkalmassá teszi őt arra, hogy minden politikai formát széttörjön. Azonban a saját biztonsága és szükségletei kielégítése érdekében kénytelen politikai közösségbe szerveződni, vagyis lemondani erről a szabadságról. Egy közösségben a libertas elve csak úgy működhet, ha az azt alkotó egyének kölcsönösen elismerik egymás szabadságát, aminek a törvény közös tisztelete szolgál alapul, vagyis a következő paradoxonnal állunk szemben: az egyéntől elvett szabadság a szabadság megóvását szolgálja (Schabert 2013). Mint már említettem, a Boston Politics-ot úgy kezdi a szerző, hogy a szabadság paradoxonára az alkotmányos berendezkedés adott egy stabilnak tűnő intézményes választ.
Azonban ha Schabert hitet is tesz az alkotmányos demokrácia, mint a politikai szabadság megalapozásának legjobban sikerült kísérlete mellett, akkor is felmerül a kérdés: a politikatudománynak a Boston Politics-ban látható deskriptív megközelítése, a tökéletes társadalmi berendezkedés kérdésének a zárójelezése és az idealista hagyománnyal szembeni szkepszis, nem szűkíti-e túlságosan le a politikáról szerezhető tudásunkat?
Hivatkozott irodalom:
Hannah Arendt: The Human Condition. University of Chicago Press, Chicago, 1958.
Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Fordította: Braun Róbert, Seres Iván, Erős Ferenc, Berényi Gábor; Európa, Budapest, 1992.
Enyedi Zsolt, Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Osiris, Budapest, 2004.
Lánczi András: A politikai tudás. Politikatudományi Szemle XIII/1-2. 2004. 5-28.
Magyar Bálint: POST-COMMUNIST MAFIA STATE – The Case of Hungary. CEU Press Co-publication with Noran Libro, Budapest, 2016.
Schabert, Tilo: A Classical Prince: The Style of François Mitterand. In Cooper, B.-Embry, Ch.R.(Ed.): Philosophy, Literature and Politics: Essays Honory Ellis Sandoz. University of Missouri Press, Columbia-London, 2005.
Tilo Schabert: Die Architektur der Welt. Eine kosmologische Lektüre architektonischer Formen, BRILL, München, 1997.
Tilo Schabert: Emberi lények úton emberi mivoltuk felé. In.: Tilo Schabert: A politika méltóságáról és jelentőségéről. Fordította: Horváth Szilvia, Óvári Csaba, Vida Réka; Századvég, Budapest, 2013. 271-299.
Tilo Schabert: Eric Voegelin műhelyében. Fordította: Mándi Tibor, Századvég, 59. sz., 2011. 7-26.
Szűcs Zoltán Gábor: Politika egy tökéletlen világban – A politikai realizmus elméleti előfeltevéseiről. Politikatudományi Szemle, 23. (4.). 2014. 7-34.
Legutóbbi hozzászólások