Kiaknázott történelem? – Áldozatiság és birodalom-faragás az Orbán-kormány emlékezetpolitikájában

Bevezetés

A múlt nem csupán emlék, hanem eszköz is – különösen akkor, ha a kollektív emlékezetpolitikai célokat szolgál. A következő elemzés az Orbán-kormány emlékezetpolitikájának populista aspektusainak vizsgálatával kíván rámutatni arra, hogyan fonódik össze a nemzeti áldozatiság narratívája a birodalomellenes retorikával, és miként válik a múlt képlékeny újraértelmezése a Fidesz nemcsak hatalmi, hanem ideológiai legitimációjának eszközévé is. A történelmi traumák ideologikus szelekciója és új kontextusba helyezése, a „nemzeti aranykorok” újrafelfedezése, valamint az ezekre épített ellenségképek mind hozzájárulnak egy olyan alternatív múltábrázolás kialakításához, amely stratégikusan megvilágított eseményei alátámasztják a kormány által előszeretettel használt “antagonista Nyugat” ideologikus koncepcióját.

Kollektív emlékezet: a társadalmi kohézióteremtés szolgálatában

Létezhet-e egyáltalán egyéni rekollekció, ami kizárólag személyes impresszió-darabokból formálódik egésszé? – A felvillantott probléma esszenciálisan mutatható ki a durkheimi gondolati iskola második generációjához tartozó Maurice Halbwachs munkásságának fókuszában, különösképpen A kollektív emlékezés című – egyébként befejezetlen – művében. A paradoxon körbejárása során, Halbwachs szerint minden egyes, társadalmi keretrendszerben megtalálható egyéni emlékezet szorosan egymáshoz fonódik. Közös eredendőből merítve, egymásra gyakorolt kölcsönhatások összességeként, internalizációs folyamatok mentén alakul ki egy ősforrásként működő mainstream társadalmi-kollektív emlékezethalmaz. Ezért a kollektív emlékezethalmaz fenntartásáért felelős aztán az egyén, aki a jelen szükségleteire alapozva meghozza döntését: mely elemeit, tradícióit teremti újra és – adott esetben – melyek kerülnek relevenciavesztés miatt kisemmizésre. “Ha úgy hisszük, hogy a kollektív emlékezet esszenciálisan a múlt rekonstrukciója, ha az ősi tények kielégítik a jelen spirituális szükségleteit és hiedelmeik alapjául szolgálnak, akkor az ami eredetileg létezett majdnemhogy másodlagos, hanem haszontalan” (Halbwachs 1941 In Lobera, J. R. 1995 ) –  Ha ezt a csupán individuumra vetített eljárást megsokszorozzuk és tükrözzük a társadalom egészére, adhatja magát Vromen gondolatmenete, aki a kollektív memóriát a jelenből tett “ítéletek láncolataként” értelmezi. (Lobera, J. R. 1995)

Összefoglalva, a múlt “felújításán” alapuló kollektív emlékezet a társadalmi öntudat közeli alkotóeleme, de nem azonosítható a történelemmel. Az utóbbi befolyásolja azt, ám csupán gondosan kiválogatott, kurzushű darabjaival, amelyek beágyazódva megtalálhatóak a vizsgált csoport öntudatában és ezáltal zsigeri társadalmi reakció kiváltására alkalmasak, továbbá a hatalom eszközeként válnak felhasználhatóvá (Riedel 2022).

Az emlékezetpolitika és populizmus ágainak összefonódása

Hogyan is fonódik össze az emlékezetpolitika a populizmus egyre távolabbra nyúló ágaival? A rekonstruált, társadalmi kohéziót szolgáltató mítoszok és az aktuálisan támogatásban részesített kollektív emlékezet-narratívák meghatározzák a politikai cselekvés terét és kijelölik annak korlátait, tehát legitimációs aktorként viselkednek a populista rendszerek megalkotásában és fenntartásában. Betöltve egy hármas szerepkört, a felszínre emelt kollektív emlékezet kijelöli a hatalom társadalom számára elfogadható formáit és az aktuális politikai paletta résztvevői által képviselt ideológiák validitási mutatóit. Formálhatja a nemzeti identitás képlékeny definícióját és korlátozhatja a társadalmi diskurzusban érvényesíthető perspektívák, gondolatok összességét (Manucci 2022).

Cass Mudde általánosan elismert meghatározása szerint a populizmus lényege a népszuverenitás fenntartásának látszata alatt az egyszerű ember és az elit köz húzódó szakadék politikai kiaknázásán alapul. A társadalom látszólagos egysége biztosítja ennek alapfeltételét, hiszen az ellenségkép-mechanizmushoz elkerülhetetlen a nemzet idealizációja, így a romanticizált múlt képkockái pozitív viszonyítási alapként jelenhetnek meg az nemzet kijelölt ellenségei által rabul ejtett jelenhez kapcsolt negatív konnotációkkal szemben. Riedel (2022) szerint az autoriter rendszerek emlékezetpolitikájának kommunikációs kereteit három csoport mentén tudjuk értelmezni, melyek a „mi-csoport”, az „ők-csoport” és „a homogén (nemzeti) akarat” megjelenése (1. ábra). A “mi-csoport” gyakori feltüntetése – az emlékezetmanipuláció eszközeinek felhasználásával – kizsákmányolt, elnyomott vagy áldozatiságot kommunikáló jelzőkkel jelenik meg. Ez az az állapot, amely következetesen összehasonlításra kerül egy múltbéli “aranykorban” elfoglalt továbbra is történelmi pozícióval (Riedel 2022). Egységesítési szándékok mellett, a “mi-csoport” történelmi kontextusban történő meghatározása mobilizációs effektust is vonhat maga után, kiaknázva az ellenségkép gerjesztette kollektív félelmet (Lipinski és Szabó 2023). Az emlékezetpolitika itt mintha összefonódna a kronopolitikafogalmával: a populista elemek számára mesterségesen formált, visszatérő párhuzamok megteremtésével emlékezetmanipulációs szempontból kedvező politikai–, és kulturális atmoszféra teremtődik (Couperus et al. 2023). Ehhez szorosan kapcsolódik Bernhard és Kubik “mnemonikán harcos” koncepciója. Azokat politikai személyiségeket írja le, akik magukat a “igaz” történelem képviselőiként élesen elválasztják a “hamis prófétáktól”, és így legitimáljak saját múlt-narratívájukat (Bernhard és Kubik 2014)

“A történelmi tragédiák vezettek minket ebbe a szituációba, és innentől kezdve azért fogunk cselekedni, hogy elérjük azt, amit megérdemlünk” (Riedel 2022, p. 207).Abban az esetben, ha az “ők-csoport” nemzetközi aktorokkal azonos, azoknak nemzetek feletti aránytalan dominanciája válik hangsúlyossá. Így manipulálja a kollektív emlékezetben elültetett történelmi párhuzamokat, amelyek visszacsatolhatnak akár egy nemzetközi döntések nyomán kisarjadt történelmi-kulturális traumához is (Riedel 2022).

A populista emlékezetpolitika hatáskerete alapvetően függ az adott régió demokrácia-hagyományaitól, illetve a nyilvánosság és a nemzeti identitásba foglalt történelmi bűntudat feldolgozásának viszonyától. Amennyiben ez a folyamat effektív, olajozottsága limitálhatja az emlékezetpolitikai stratégia térnyerését egy adott társadalmon belül (Couperus et al. 2023).

Magyar – európai viszonyok: az Orbán-kormányok emlékezetpolitikai lencséjén keresztül

“Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem.” – Orbán Viktor 1989-ben, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédét nyugodtan tekinthetjük egyfajta alapkőletételnek a Fidesz és a közösségi emlékezet együttes talapzatán. A rendszerváltás utáni első Orbán-kormányi örökség 2010-ben kulminálódott, a fülkeforradalom utáni kormányok már tudatosabban törekedtek az emlékezetpolitika központosított alkalmazására, leginkább hatalomlegitimációs eszközként. Következetesen, az orbáni emlékezetpolitika lokális célja a kormánypárt megmásíthatatlanul kompetens politikai imázsának kialakítása, mint a nemzeti szuverenitás bajnokának megtestesítője, valamint az ellenzék által felkarolt ellennarratívák destrukciója (Benazzo 2017).

Az Orbán-kormányok emlékezetpolitikai trendjeinek és ezek változásainak elemzésében és ezeknek nemzetközi porondon történő érvényesítésének megjelenítésében főként Romsics Gergely A Birodalom ellen: újrahangolt emlékezetpolitika Magyarországon c. munkájára támaszkodom, mivel a mű releváns jellege összefüggéseiben világítja át a narratíva-változatok összekötő kapcsolatait.

A kommunista múlt átformálása és az autoriter múlt glorifikációja

Figyelemre méltóan önellentmondó ha egymás mellé helyezzük a 2016 előtti és utáni, állami 1956-os emlékünnepségeken elhangzott beszédek szövegeit. 2016-ban, a forradalom 60. évfordulója alkalmából, a központi állami ünnepségen – és a legtöbb hivatalos megemlékezésen – elhangzott szövegekben ugyanis Nagy Imre neve és a hozzá kapcsolódó szimbolikahalmaz nem kerül említésre. Helyét átveszi egy általánosító, hőskultuszi jelleg. A “szabadságszerető” jelzőt (mint magyar nemzethez kötött, ‘56 emlékéből fakadó tulajdonság) egy önfeláldozásra kész, harcias, és férfias éllel toldották meg, felváltották és egyben marginalizálták a pacifista gondolattársítást, illetve a reformelit szerepét. 

Az Orbán-kormány azonban nemcsak a szovjetizált hagyaték átformálásához ragaszkodik; a tendencia kiegészül a Horthy-rendszer nemzeti-konzervatív autokráciájához fűződő viszony átértékelésével is. Benazzo (2022) értelmezése szerint a kommunista uralom előtti utolsó “szuverénnek” titulált magyar rezsimjeként, a Horthy-rendszer egyfajta referenciapozíciót kaphatott és betölthette egy olyan kezdőpont szerepét, amely folytatólagosság gondolatát kínálja az elkövetkező jelenkori magyar kormányok számára. (Benazzo 2017). A folytatólagosság a nemzeti szuverenitás „hazatérésével” rekonstruálódik, az 1944-ben megsemmisült magyar önrendelkezés rendszerváltás utáni visszaszerzésével (Romsics 2024). Ezt a megállapítást illusztrálja az alaptörvény szövege is:

“Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”  

Tehát, a romanticizáció érdekében különböző kísérletek történtek a Horthy-korszakot jellemző antiszemitizmus utólagos redukciójára. Erre egy szemléletes példa Horthy zsidódeportálásokban vállalt szerepének tudatos “csökkentése” állami narratívákon keresztül. Gyökeret eresztett többek között az a támogatott meggyőződés, hogy Horthy-rendszer kormányainak szerepe a zsidóellenes törvények kidolgozásában és végrehajtásában nem hangsúlyos (Benazzo 2017). A történelmi felelősséget a “bitorlók” viselik: a megszálló németek és magyar csatlósaik. Az alaptörvényben megfigyelhető másik érdekes jellegzetesség is ehhez kapcsolódik. Az 1944-es dátummal a holokauszt periódusa szinte törlődik a “szuverén nemzeti történelemből – a potenciális résztvevő lényét, azaz Horthyék szerepét invalidálja az, hogy a genocídium egybeseik a nácik, illetve a nyilas kurzus regnálásával (Romsics 2024). 

Trianoni békediktátum és az áldozatiság kultusza

Azonban nem kizárólag a történelmi párhuzamok keresése a populista emlékezetpolitika: rendkívül prominens ezenkívül a történelmi traumákon alapuló áldozatiság-kultusz politikai fegyverré alakítása is. A homogenizált nemzetalakot a történelmi múlt és a kortárs jelen együttes elszenvedőjeként ábrázolják, a lépcsőzetes megpróbáltatások nyomán pedig meghurcoltatásának kompenzálása szükséges, egyenes elvárt. A kompenzációs-narratíva lehetőséget biztosít a populista kormányoknak, hogy saját politikai törekvéseiket a privilegizált állapothoz való visszatérést elősegítő kizárólagos eszközeként prezentálják (Lipinski és Szabó 2023).

A bipoláris világrend megszűnése után a mainstream jobboldal tagjai emlékezetpolitikáján megfigyelhető Laure Neumayer eurorealizmusnak keresztelt koncepciójának internalizálása. Az irányzat az euroatlanti integrációhoz való csatlakozást a nemzeti érdekek védelmének szolgálatába helyezi, az értékvédelemért cserében azonban elutasítja nemzeti szuverenitás feláldozását, ezzel alakít ki egy konzervatív nemzet számára is kétoldalúan előnyös, innovatív lehetőségeket kínáló pozíciót (Romsics 2024). Az elmélet megmutatta, hogyan lehet konstruktívan felhasználni a múltbéli sebeket, a saját ideológia megtagadása nélkül. A magyar parlamenti pártok 1990-ben kiadott közös nyilatkozata is ezt az álláspontot támasztja alá, ebben az európai integráció lehetőségét “történelmi megbékélés” címszóval látják el, hangsúlyozva, hogy a trianoni határok az európai stabilitás őrzői, aminek segítségével kerékbe törnek minden revízionizmussal összefüggő jövőbeli asszociáció térnyerési lehetőségét. Az 1990-es években a Fidesz is hasonló narratíva mentén viszonyult a Trianon-emlékezethez: a trauma lenyomatának elemeit azokat európaizáló kontextusba helyezte. Ez előrevetítette a financiális, a tagsággal járó előnyöket, amelyeket kamatoztathatóvá válnak majd a magyar kisebbségek helyzetének javítása érdekében (Romsics 2024).

Ellenzéki szerepéből kikerülve egy nehezen besorolható, fluid változat kezdte el fokozatosan helyettesíteni 2010-ben ezt a progresszívnek mondható irányt. Az egyre prominensebb szerepet kapó magyar áldozatiság egyensúlyaként jelentek meg a szétszaggatást előidéző külső erők. Ezen duális dinamika rajzolódik ki nemzeti összetartozás napjáról szóló, ez évben elfogadott törvényszövegben is.

2017 jelentette az újabb fordulópontot az evolúciós folyamatban. Az európai egység támogatói szerepkörben betöltött helyét ekkor már fokozatosan átvette az anyaállam, amely egyfajta területi örökösként, magába zárta a Szent István-i országörökséget. Erőteljesebben teret nyert az első világháború utáni nyugati elit és annak jelenkori “örököseinek” egybeforrasztása egy politikai jogutódláson alapuló ellenségképben, ahogy ezt Lázár János, akkori miniszterelnöki kabinetfőnök nyilatkozata is alátámasztja: „Trianon diktátum volt (…), amely miatt az egész nyugati világ máig adósa Magyarországnak. (…) Sehol a bocsánatkérésnek, a múltal való szembenézésnek, a magyarok megkövetésének legalább egy szimbolikus gesztusa a akkori antant hatalmak jogutódjai részéről.”  A magyar hazát elragadó progresszív Nyugat képe jelenti az orbáni emlékezetpolitika végleges populista fordulatát, amelyben a Trianon-emlékezet mellett társmotívumként a magyar tőrdöfés-elmélet is visszatetszik (továbbá, a Horthy-korszakban kiforrott idea talán még egy indikátora lehet annak, hogy a “mintaadó” autokrata berendezkedés ideológiai sajátosságainak kölcsönzése zajlik). A progresszív és szocialista kurzus egyesült nemzetellenes összeesküvését hangsúlyozó motívum tetején ma már a kozmopolita liberalizmus jelenik meg főbűnösként, ami felelősséggel terhelhető a konzervatív Magyarország megsemmisítéséért, hiszen az nem illeszkedett a kibontakozó globális-liberális világrend képkockái közé, és összeegyeztethetetlennek bizonyult a wilsonizmus populista értelmezésében vett céljaival (Romsics 2024).

Nem meglepő, hogy a regionális kooperációt előtérbe helyező magyar külpolitikai fókuszt szem előtt tartva egyértelmű, hogy ma már nem marad hely az utódállamok részére az egybeforrasztott ellenségképen belül. Az egykori államközi konfliktusok helyét átveszi egy testvérszerep-jellegű értelmezés. Elsődleges célja a kis nemzetek közép-európai közösségének önvédelme az azt fenyegető külső és a külső ellenségtől egyaránt. Így legitimálódik az olvasat, miszerint a közép-európai kisállamok és a beavatkozni kívánó nemzetközi erők küzdelme folytonos és maradandó (Romsics 2024).

Szintén a történelmi Magyarország toposzrendszere az, ami részlegesen visszavezethető a 2015-ös menekültválság idején újra felszínre került “Európa védőbástyája” motívumra. Az előbbi az egykori Ottomán hódítás hullámai és az ugrásszerűen megnövekedett bevándorlómennyiség közé vont külpolitikai és legitimációs céllal szemléletes párhuzamot. A főként második világháború után emigrált magyar közösségek körében elterjedt interpretáció szerint a történelmi területek elcsatolásával az antanthatalmak megfosztották Magyarországot azon territoriális alapon kiosztott, eredendő szerepétől, hogy egyfajta védelmező athleta christi kulcsfiguraként hozzájáruljon az európai keresztény örökség megőrzéséhez. Az egyik emlékezetpolitika-értelmezési változatban a békeszerződés feltételei 95 év után is ellehetetlenítik Magyarországot történelmi szerepének teljesítésétől. Ez a bástyafogalom déli határkerítésben megtestesített fizikális újradefiníciójával megrendülni látszik (Kitanics és Hegedüs 2021).

Beteljesült jóslat? – A nyugat-ellenes toposzrendszer kulminálódása 

Az előző bekezdésekben kifejtett gondolatmenet alapján egyértelműen megállapítható, hogy rendszerváltás utáni emlékezetpolitikai szimbiózis megszakításával a nyugat-európai liberális-demokratikus rendszer, intézményesítve az Európai Unió, hiteltelenítése került az orbáni emlékezetpolitika elsődleges fókuszába (Couperus et al. 2023). Az egykori szovjet blokkba beágyazott Magyarország régiós misszionáriusként önmagát a humanitárius kollektív ideákban identitást kereső modern Európa elfelejtett civilizációs alapköveinek oltalmazójaként definiálja. Ezzel együtt politikai palettájának egészét egy kollektív emlékezetformáláson alapuló ideologikus alátámasztással legitimálja (Jokubaitis 2018). Orbán emlékezetpolitikának jelenlegi olvasatában a 20. és 21. század emlékezetpolitikai szempontból felkarolt eseményeinek láncolata azt támasztja alá, hogy már nem a moszkovita kommunizmus hagyatéka jelenti az elsődleges veszélyt. A magyar múlt és jelen összeforrva, kiszakítatlanul válik fenyegetetté egy őt elnyomni igyekezett és igyekező európai szuperállam képétől (Romsics 2024).

“A mi felelősségünk az, hogy megállítsuk Brüsszel szovjetizációját” – a szovjet rendszer és a progresszív, balliberálisnak titulált Nyugat összemosásának egyik kezdő példája Orbán Viktor, már megemlített 2016-os beszéde. Az eddig felsorakoztatott narratíva-elemek azonban még koncentráltabban jelennek meg a miniszterelnök legfrissebb, az 1848/49-es forradalom 177. évfordulójára íródott beszédében. A magyar kormány birodalomideájában egylényegűsödik a Habsburg–, és a szovjet örökség, majd kiegészül a szupranacionális liberális világbirodalom víziójával is. “Hosszú évek óta hallgatjuk, azt mondják: mi vagyunk a múlt. Ezt mondták ’48-ban is: a jövő a fényes bécsi birodalomé. Ezt mondták 1956-ban is: a jövő a vörös szovjet birodalomé. Ezt mondják most is: a jövő a szivárványos világbirodalomé. (…) Most épp egy brüsszeli. Brüsszel visszaél a hatalmával, ahogy Bécs tette annak idején. Éppen úgy akarnak uralkodni rajtunk, mint régen a bécsi udvar helytartói tették.”

“Nem vehetik el tőlünk sem erővel, sem fenyegetéssel, sem hízelgéssel. És nem kötünk alkut. Soha. Nem, nem, soha.  – Elvétve ugyan, de a Trianon-motívum is ott van a sorok között, funkciója megfelel a nemzet lényegét az ország szuverenitásával összekötő emlékezetpolitikai értelmezésnek. A szakasz lezárása egy olyan revizionista párhuzamot ébreszt fel, amely a rendszerváltás utáni magyar külpolitika alaptézisét kocogtatja. Az európai integrációs folyamat során a revizionista hagyomány teljes mértékben száműzötté vált a hivatalos külpolitikai diskurzusból (Ambrosio 2022), éppen ezért is érdekes ennek újbóli felbukkanása.

Az Orbán-kormány Donald Trump, amerikai elnök 2024-es választási győzelmével a kompromisszumokon alapló világrend felborítását, a vizionált aranykor visszatérését véli felfedezni (“De a „nagy víz” túloldalán, túl az Óperencián fordulat történt, és kiderült, mi vagyunk a jövő. Kiderült, hogy a jövő nem a birodalmaké, hanem a patriótáké és a független nemzeteké”). A kiépülni látszó trumpista és az orbáni választási autokrácia közötti rendszerszintű összefüggések  segédletként szolgálnak a látásmód igazolásához.  A koncepció ideológiai igazolását előkészítették az elmúlt 15 év emlékezetpolitikájának narratívái, a társadalom kollektív magjában megágyaztak a gondolattársításoknak. Az Orbán-kormányok által propagált áldozatiság kultusznak a helyét mintha már egyre inkább átvenné egy sorsát már előre beteljesedni látott harcos depikciója.

Irodalomjegyzék