FARC, a dzsungelben született marxizmus kegyetlen forradalma

Az alábbi elemzés a Sonora Kiadóval való együttműködésben jött létre, és Evelio Rosero: Hadseregek c. könyvéből merített ihletet.

Bevezetés

A Sonora Kiadónak köszönhetően lehetőségem volt elolvasni Evelio Rosero Hadseregek című regényét Miklós Laura fordításában. Rosero története egy polgárháború sújtotta elszigetelt kolumbiai faluba kalauzolja el az olvasót, amelynek teljes pusztulását az író nyers realizmussal mutatja be egy idős tanító szemein keresztül. Kolumbiában a pusztítás, az öldöklés, emberrablás és a különböző privát vagy állami katonai szervezetek által garantált általános veszélyhelyzet  a civil lakosság körében 1964 óta folyamatos. A polgárháború felei a világon az egyik legkomplexebb csoportosulásai, de az elmúlt 60 évben felbukkanó több mint harminc fegyveres szervezet három fő csoportba osztható be, akik ugyan ideológiák vagy operációs struktúrák alapján hasonlítanak, de gyakran egymással is konfliktusba kerülnek. Az alábbi elemzés témája ezen szervezetek legnagyobbja és legbefolyásosabbja, a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői – Néphadsereg (spanyolul Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Ejército del Pueblo, továbbiakban FARC) nevű szélsőbaloldali marxista-leninista félkatonai gerillacsoport.

A kolumbiai polgárháború okai

A független 20. századi Kolumbia történelme különböző, alacsony intenzitású polgárháborúk sorozata, amely elsősorban különböző nemzetközi erők, főként az Amerikai Egyesült Államok hatására robbantak ki a termőföldekben, nyersanyagokban és katonai szempontból fontos fojtópontokban gazdag, de az instabilitás következményeképp elavult, megbízhatatlan és töredezett közlekedési és kommunikációs infrastruktúrával rendelkező országban. Kolumbia gyarmati múltja miatt elsősorban agrár központú gazdaságával egyike volt Latin-Amerika számos banánköztársaságának, ahol a United Fruit Company (ma Chiquita Brands International) akár erőszakos módszerekkel is, a Kolumbiai Nemzeti Hadsereget vagy egyéb privát hadseregeket is bevetve fojtott vissza minden sztrájkkísérletetet, mint az egyes beszámolók szerint 1000 civil áldozatot követelő 1928-as ciénagai banánmészárlás alkalmával. Mindez megalapozta az országban azt a szokást, hogy minden hosszú távon létezni kívánó pártnak vagy rendelkeznie kell paramilitáris vagy gerilla ággal, vagy a Kolumbiai Nemzeti Hadsereg támogatását kell élveznie.

Az 1940-es évekre a kolumbiai belpolitika két egymással szemben álló táborra szakadt, az 1920-as évek óta kormányban lévő konzervatívokra és a kisebb mozgalmi csoportokból lassan egy párttá sűrűsödő liberálisokra. 1948-ban azonban egy magányos merénylő megölte az 1950-es választásra favoritként készülő Liberális Párt vezetőjét, Jorge Eliécer Gaitánt a fővárosban, Bogotában, amely a kolumbiai tömegből azonnal a regnáló elnök elleni felkelést váltott ki, amelyet elsősorban decentralizáltan kisebb marxista csoportok vezettek. A La Violencia, vagyis Az Erőszak néven elhíresült konfliktus 1958-ig tartott, és az ország teljes területére kihúzódó harcok több mint 200 000 életet követeltek, aminek több mint 80%-a civil volt. A La Violencia elsősorban a gyilkosságok kegyetlenségéről mint a pszichológai hadviselés lokálisan népszerű módjáról lett híres, amelyet a mai napig alkalmaznak egyes kartelek megfélemlítés céljából. A fiatal Che Guevara 1952-es motoros utazása során útbaejtette Kolumbiát, amelyről egy levélben a következőt írta: „Itt jobban elnyomják az egyéni szabadságot, mint bármelyik országban, ahol jártunk, a rendőrök puskákkal járőröznek az utcákon, és percenként követelik az iratainkat.”. Habár a konfliktus a konzervatív Gustavo Rojas Pinilla elnök-diktátor teljes körűen kiadott amnesztiájával zárult, két, az ország jövőjét jelentősen meghatározó következménnyel járt. Először, 1965-től a kolumbiai földbirtokosok legálisan tarthatnak fenn privát hadsereget a tulajdonuk védelmének céljából. Másodszor, mivel a konfliktus után nem történt elszámoltatás, Kolumbia több népszerű, tapasztalt és sikeres kommunista gerillavezető hazája lett, akik néhány éven belül újra mozgalmak szervezésébe kezdtek.

A FARC színre lép

Kolumbiában a béke záloga az országon belül létesített, elszigetelt, gerillacsapatok által vezetett „független kommunista köztársaságok” kialakítása volt. Ezek egyike volt Marquetalia (1. ábra), amelyet Pedro Antonia Marin „Manuel Marulanda” liberálisból lett kommunista Violencia-veterán vezetett, és amely ellen 1964-ben a kolumbiai kormány 16 000 hivatásos katonával támadást indított, hogy az akkor 48 főt számláló gerillacsapatot felszámolja. Manuel Marulanda csapata sikeresen elmenekült a területről, és 5 hónappal később megalapították a FARC-ot Luis Morantesszel, a betiltott Kolumbiai Kommunista Párt vezetőjével közösen, aki a szervezet politikai szárnyáért lett felelős. A FARC tagsága az első 10 évben nem haladta meg az 500 főt, akik Közép- és Dél-Kolumbia vidéki területein hajtottak végre kisebb akciókat.

A kolumbiai konfliktus

Az 1970-es évek végére az ellenkulturális körökben az Egyesült Államokban új tudatmódosító szerek népszerűsödtek el, a marihuána és az LSD helyett a kokain vette át a legnépszerűbb drog címét, amelynek Kolumbia volt a legnagyobb termelője. A továbbra is instabil gazdasággal rendelkező országban ezért az illegális drogcsempészet hamar a legjövedelmezőbb opcióvá vált, a gyorsan meggazdagodó kartelek és drogbárók az üzleteik védelmének érdekében külön paramilitáris szervezeteket kezdtek el fenntartani. A kokain továbbá új pénzügyi forrást nyújtott a szélsőbaloldali gerillacsapatoknak is, amelyek ezáltal kialakították a mai napig tartó aszimmetrikus háromoldalú konfliktus táborait.

A legnagyobb és legszervezettebb tábor a kolumbiai kormány által vezetett, elsősorban konzervatív és amerikabarát szervek, mint a Kolumbiai Nemzeti Hadsereg és a Rendőrség, akiknek a létszáma meghaladja a 400 000 főt, ezzel az országot az első 20-ba helyezve az aktív fegyveres erők létszámát tekintve.

A legkevésbé politikai, és egymással legkevésbé szerveződő oldal az általában szélsőjobbos beállítottságú drogkartelek és gazdag földbirtokosokat védő paramilitáris szervezetek, akiknek elsődleges érdeke a kokaintermő ültetvények védelme és a csempészútvonalak biztonságok fenntartása. Ezek a csoportok kisebb régiókban voltak aktívak, és általában egy-egy vezető vagy csoport személyi kultusza köré csoportosultak, ezért általában rövid életűek voltak. A leghíresebbnek Pablo Escobar Medellín-kartelje mondható, akik a hatalmuk csúcsán 750 000 embert vontak be a szervezet működésébe. A paramilitáris szervezetek másik csoportja egyenesen antikommunista célzattal jött létre, akiket több kartel és a kormány is felbérelt a gerilla csoportokkal szemben, mint a Halál Az Emberrablókra (Muerte a Secuestradores, MAS) és a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (Autodefensas Unidas de Colombia, AUC).

A harmadik csoportot a különböző marxista gerillaszervezetek alkotják. Ezek a szervezetek a hidegháború alatt élvezték a kommunista blokk régióban releváns országainak támogatását, amelynek későbbi csökkenése a háború intenzitásának is a csökkenéséhez vezetett. A blokk három legnagyobb szervezete három különböző társadalmi réteget fedett le Kolumbiában. A FARC elsősorban a vidéki parasztokat és szegény rétegeket vonzotta, a Nemzeti Felszabadító Hadsereg (Ejército de Liberación Nacional, ELN) a tanultabbakat célozta az erősebb ideológiai elkötelezettségével és egyetemi vagy teológiai múlttal rendelkező vezetőivel, a populista Április 19. Mozgalom (Movimiento 19 de Abril, M-19) pedig a városi lakosságot foglalta magába azzal a céllal, hogy Kolumbiában elektorális demokráciát vezessenek be. Mindegyik szervezetet az Amerikai Egyesült Államok terrorszervezetként tartja számon.

FARC, a kolumbiai kommunista mozgalom arca

1982-re a kokainüzletből meggazdagodott szervezet a VII. Gerilla Konferencia alkalmával stratégiai irányváltáson esett át. Kibővítették és korszerűsítették a hadsereget, ami lehetővé tette, hogy nagyszabású hadműveletekben is felvegyék a versenyt a katonasággal, valamint a Patrióta Unió (Union Patriótica) nevű pártjukkal a kolumbiai parlamentben is szereztek helyeket, ahol a szakszervezetesítés, a külföldi nagyvállalatok államosítása és a földek újraosztása mellett kampányoltak. Az UP-t és politikusait minden oldalról érték erőszakos támadások, 1986 óta több mint 4000 párttag lett merénylet áldozata. Mindez több évtizedre visszavetette bármilyen hosszabb távú békéhez közelítő dialógus kialakulását a kormány és a FARC között, és továbbra is az erőszakos módszerekre és a vidéki területszerzésre biztatta a gerillákat, további humanitárius és infrastrukturális károkat okozva a széttagolt államban. Alain Labrousse szociológus kutatása alapján kiderült, hogy a FARC tagjai és minden kötődő személy számára a droghasználat tiltva van a vezetőség által amellett, hogy a szervezet hivatalosan nemzetközi szinten kiáll a kábítószerhasználat dekriminalizálása és liberalizálása mellett. A szervezet hatalmának csúcsa 2000-es évek elején volt, amikor amerikai becslések szerint 30 000 tagot számláltak, akik az ország területének egyharmada, mintegy 300 000 km²-nyi, főként vidéki föld tartozott a FARC befolyása alá. Ekkor a csoport bevétele 300 millió amerikai dollár körül lehetett, amit elsősorban drogeladásáokból, védelmi pénzekből, bankrablásokból és váltságdíjakból gyűtöttek össze.

A béke útja

A FARC 2005 körül kezdődő elgyengüléséhez három fő ok köthető. Egyrészt, George W. Bush amerikai elnök minden elődjénél komolyabb erőforrásokat szentelt a kolumbiai forrongások lezárására, amely elsősorban a kolumbai hadsereg FARC és ELN elleni ütközeteinek sikerességében jelent meg. A Bush adminisztráció alatt a FARC aktív fegyveres létszáma kevesebb mint a felére csökkent. Ez pontosan egybeesett azzal, hogy 2008-ban a szervezet a hét fős titkári tanácsából 3 meghatározó tagot is elvesztett, köztük Manuel Marulandát, a karizmatikus alapító-vezetőt is, aki 78 évesen hunyt el szívroham következtében. Az új vezetőségi tagok nem voltak képesek  kezelni az újonnan felmerülő krízisszituációt, ami a létezésük alatti 40 évben először arra vezetőséget, hogy komoly szándékkal tárgyalóasztalhoz üljenek a kolumbiai kormánnyal. A harmadik okot pedig egy új kolumbiai elnök, Juan Manuel Santos 2010-es színrelépése jelentette. Santos a háború mihamarabbi lezárását tűzte ki politikai céljául, ami mellett a kolumbiai civil népesség egyöntetűen kiállt, mndennapossá váltak a gerillaszervezetek elleni tüntések Bogotában és a többi jelentős városban is (2. ábra). A kolumbiai hadsereg több sikeres célzott akcióban a vezetői szinről indulva kezdte meg a FARC felszámolását, a meggyengült szervezet 2012-ben bejelentette, hogy felfüggeszti az emberrablásokat, elengedi a politikai foglyokat és dialógusba kezd a kormánnyal a békéről. A hasonló szituációban lévő szövetségesük, az ELN szintén beszállt a tárgyalásokba.

Santos vezetésével 2016-ra született meg az egyezmény, miszerint a FARC lefegyverzése, az illegális kábítószerekhez köthető ültetvények felszámolása valamint az országszerte elszórt aknák hatástalanításáért cserébe a kolumbiai kormány gondoskodik a FARC legális politikai pártként való újraélesztéséről, a tagok törvény előtti egyéni elbírálásáról és a civil életbe való visszatérés segítéséről, valamint egy, a vidéki szegényeket felzárkóztató program indításáról. Ugyan a tervezetet a kolumbiai lskosság 50,2%-os többséggel visszautasította, az elnök a parlament támogatásával mégis végigvitte az ügyet, amiért Santost 2016-ban Nobel-békedíjjal jutalmazták.

FARC és a háború hatása

A FARC lefegyverzésekor több mint 8000 gépfegyvert és 22 tonna robbanóanyagot adott át a hatóságoknak. Habár az azóta eltelt csaknem 10 évben több kísérlet is volt a szervezet katonai oldalú folytatására, ezek kimerültek izolált, néhány fős csoportok egyéni terrorcselekményeiben. A háború felbecsülhetetlen mértékű traumát okozott a kolumbiai lakosság körében. Az ötven évnyi konfliktus legalább 450 000 halálos áldozattal járt, amelynek mintegy 85%-a civil volt. Ezen felül több mint 8 millió ember kényszerült elhagyni az otthonát, akit többségében mélyszegénységben éltek az ország legelszigeteltebb területein. A béke aláírása után felállított Kolumbiai Igaszságügyi Bizottság 900 oldalas jelentése alapján 50 700 ember esett emberrablás áldozatául. Ugyanezen jelentés arra is rávilágított, hogy a gerillaszervezetek a háborúban több mint 16 000 gyerekkatonát is alkamaztak. Az átlagos kolumbiai éves jövedelmének mintegy 17%-a ment el különböző módokon a háborúra. A háború további indirekt hatása volt, hogy az igazságosabb földbirtokeloszlásért harcoló FARC infrastruktúraromboló munkája miatt az ország földjeinek értéke rohamosan csökkent, amely lehetővé tette a nagybirtokosok számára, hogy további területeket vásároljanak, növelve a vagyoneloszlási ollót a kolumbiaiak körében. A konfliktus végére a földbirtokosok 1,3% birtokolta a legjobb termőterületek 48%-át.

A háború évtizedekkel vetette vissza Kolumbia fejlődését. Ugyan a FARC, és vele együtt a legtöbb gerillaszervezet a 2016-os béke után feloszlott, konszolidálódott vagy visszahúzódott a nyilvánosság elől, az illegális drogcsempészet továbbra is kirívó probléma, amelyet különböző nemzetközi szinten működő, politikai aspirációktól mentes kartelek tartanak fenn a gerillákhoz hasonló kegyetlen módszerekkel. Habár a háborús évtizedeknek vége, Kolumbia mai napig a világ egyik legmagasabb gyilkossági rátájával rendelkezik, 2022-es adatok szerint az országban 25,3 gyilkosság jut 100 000 főre. A jövőre való tekintettel követendő példa lehet El Salvador, ahol a kormány határozott fellépésének köszönhetően négy év alatt megtizedelték a többségében kartelekhez köthető gyilkosságok számát, és elindították az országot a Latin-Amerikában ritkán tapasztalt sebességű békés fejlődés útján.

Irodalomjegyzék