Európai Zöldek – Ki lehet még húzni a szöget a koporsóból?

Bevezetés

A zöldpártok megjelenése az 1980-as években az európai politikai palettán nem csak új pártokat jelentett, hanem egy újfajta politikai mozgalmat, ami versenyre hívta az addigra felépített pártpolitikai modelleket és új ügyeket tűzött ki politikai programjaikban. Megjelenésük óta Európa szerte ezek a pártok különböző utakat jártak be. Németországban, Belgiumban, Franciaországban és Finnországban sikeresen tudtak bekerülni kormányokba és/vagy törvényeket implementálni. Közép-Kelet Európa zöldpártjaival azonban más a helyzet. Ebben a terhelt történelmi múltú régióban nem tudtak olyan mértékű sikereket elérni, mint a nyugat-európai társaik. Azonban összességében elmondható, hogy 30 év kitartó, olykor sikeres politizálás után úgy tűnik elvesztették újdonságérzetüket, megtapasztaltak sikereket (lásd: német kormánykoalíció) és kudarcokat (magyar zöldpártok teljes eltűnése), belső konfliktusokat és pártszakadásokat. (Van Heute, 2006)

Friss kudarcok

A legutóbbi kudarc, ami érte az európai zöldeket az pont a 2024-es Európai Parlamenti választás, ahol a 2019-ben szerzett 71 mandátumukból csupán 53-mat tudtak megtartani, ezzel 10%-ról 7,4%-ra csökkentek. Továbbá a 2021-es német szövetségi választásokat követően megalakult jelzőlámpa-koalíció (szociáldemokraták, jobb-közép liberálisok és zöldek) idén novemberre megbukott.

Ezek az európai zöldpártok miért szenvedtek vereséget a 2024-es európai parlamenti választásokon és hogy vajon fel tudnak-e állni ebből a történelmi vereségből, vagy a fősodratú politikai pártok „bezöldülése” már beverte az utolsó szöget a zöld mozgalom koporsójába? Vagy az európai zöldek jövője nem a mára intézményesült pártokban, hanem az egyesek által „radikálisnak” fémjelzett új zöld mozgalmakban keresendő? Ebben az esszémben ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Nyugati zöldek: voltak?

Németországban, Franciaországban és Belgiumban szenvedték a zöldek a legnagyobb vereséget a 2024-es európai parlamenti választásokon, gyakran a szélsőjobboldali pártok javára. Az Európai Zöldek főtitkára, Benedetta De Marte azt nyilatkozta a Euronewsnak a választásokat megelőzően, hogy a pártcsalád felismerte azt, hogy „nem fogják megismételni 2019 sikerét” és hogy az a „hajtóerő a társadalomban sajnos nem látszik már”, ami a klímaválság elleni cselekvést jellemezte akkor. Daniel Freund, német zöldpárti politikus azt nyilatkozta a németországi eredmények kapcsán az Euronewsnak, hogy a „zöldek szignifikánsan elbuktak a fiatalabb választók körében. Ez aggodalomra ad okot. A kampányunk nem volt képes megszólítani ezeket a választókat – hogy megmutassuk nekik a klímapolitika fontosságát.” A lenti ábrán látható az említett országok zöld pártjainak eredménye 2019-ben és 2024-ben.

Azok a bizonyos szögek a koporsóban

A zöldek veszteségei a 2024-es Európai Parlamenti választásokon több tényezőre visszafejthető. Egyfelől az infláció és a gazdasági bizonytalanság miatt a választók egyre inkább a pénzügyi stabilitást keresik és kevésbé hajlandók támogatni a zöld intézkedéseket, amelyek növelhetik a gazdasági terheket az egyéneken. Emellett a választók érezhetik úgy, hogy a Green New Deal és a szigorú környezetvédelmi intézkedések nem hoztak elég gyors és közvetlen eredményeket.

Ezek a zöld pártok továbbá nem tudták tematizálni az átlagember átlagproblémáit: a lakhatási válság okozta nehézségeket, a megélhetési válságot. Inkább a távlati klímaproblémákra összpontosítva a jövő problémáira fordítottak nagyobb figyelmet ahelyett, hogy a jelen problémáival keretezték volna zöld mondanivalójukat. A különböző gazdasági és társadalmi problémákat eredményesebben tematizálta a szélsőjobb, akik kiemelve a környezetvédelmi intézkedések gazdasági terhek rövidtávú növelését több embert tudtak megszólítani.

A populista, szélsőjobboldali pártok erősödtek, akik éles kritikával illetik a Green New Deal-t és a klímacélokat és alapvetően azokat gazdasági terhekkel és a nemzeti szuverenitás korlátozásával azonosítják a zöld politikát. Az Alternative für Deutschland (AfD) – német szélsőjobboldali párt – a szavazatok 15,9%-át szerezte meg a 2024-es EP-választásokon, ezzel második helyen végzett a CDU/CSU mögött, míg 2019-ben ez csupán 11% volt. Franciaországban és Belgiumban pedig a szélsőjobb aratott győzelmet. Belgiumban a szavazatok 14,5%-át hozta el a Vlaams Belang (VB) szélsőjobboldali párt, Franciaországban pedig az ex náci kollaboráns Jean-Marie Le Pen lánya által vezetett Rassemblement national a szavazatok 31,37%-át hozták el. Ennél a két országnál a kormánypártok szégyenletes szereplése és a szélsőjobb térnyerése kormányválságot hozott, mindkét országban előrehozott parlamenti választásokat írtak ki, Belgium kormányfője le is mondott.

„Degretafikáció”

Azonban „2019 sikere” sem maguknak a pártoknak a sikere. Greta Thunberg ugyanis abban az évben lett jelölve Nobel-békedíjra és ekkorra már több, mint 2 millió ember vett részt iskolai sztrájkokban az ő hatására Európa szerte. Az akkor még 16 éves Greta Thunberg ott volt az Egyesült Nemzetek Szervezete klímacsúcsán, ahol számonkérte a világ vezetőin azt, hogy „ellopták az álmait és a gyermekkorát az üres szavaikkal.” Az, hogy 2019-re a politika napirendjére került a klímaválság, az ennek a hétköznapi lánynak köszönhető. Nem pártfőtitkároknak és kampánytanácsadóknak. 2024-re azonban Greta kikerült a liberálisok és a mainstream zöldpártok kegyeltjei közül, hiszen színre lépése óta Greta napról-napra élesebben bírálja a kapitalizmust, sokuk szerint „radikalizálódott”. Így az ő és mozgalma munkájának sikerét nem tudták ebben az évben becsatornázni a kommunikációjukba, nem tudták „meglovagolni” azt.

Mi a teendő?

         Samuel Wallis tanulmányában, Beyond Green Capitalism, a kapitalizmus és az ökológiai fenntarthatóság közötti ellentmondásokra világít rá, amelyek rendszerszintű változtatásokat igényelnek. A szerző következtetései több kulcsfontosságú pontra épülnek.

Először is, Wallis szerint a kapitalizmusra jellemző profitorientált és versenyalapú működés nem képes valódi környezeti fenntarthatóságot biztosítani. A piaci megoldások, mint például a karbonkredit-rendszerek vagy a zöld technológiai fejlesztések, önmagukban nem elegendők a globális ökológiai válság megoldásához, mivel nem kezelik a rendszer alapvető hiányosságait. Másodszor, Wallis amellett érvel, hogy a fenntarthatóság eléréséhez nemcsak az energiaforrások átalakítása vagy az egyéni fogyasztási szokások megváltoztatása szükséges, hanem egy átfogó gazdasági paradigma-váltás is.

A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a környezetvédelmi politikáknak figyelembe kell venniük a társadalmi igazságosság kérdését. Az alacsonyabb jövedelmű és kiszolgáltatott társadalmi rétegek gyakran a legérzékenyebbek a környezeti károkra, miközben kevésbé képesek alkalmazkodni az új zöld politikákhoz. Végezetül Wallis hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus növekedés-kényszere a természeti erőforrások kimerítésével fenntarthatatlan rendszert hoz létre. A szerző egy alternatív, például körforgásos gazdasági modell kialakítását javasolja, amely visszafogná a gazdasági növekedést, és elősegítené a társadalmi és környezeti fenntarthatóságot.

Összességében a tanulmány konklúziója, hogy a kapitalista reformok helyett mélyreható társadalmi-gazdasági átalakításokra van szükség a környezetvédelmi célok és a hosszú távú fenntarthatóság elérése érdekében.