Az Európai Unió biztonsága az orosz katonai agresszió árnyékában

Vezetői összefoglaló

• Az Európai Unió tágabb környezetének geopolitikai viszonyai indokolttá teszik, hogy a védelem és a stabilitás hangsúlyosabbá váljon. A 2022-ben kitört orosz–ukrán háború, valamint az izraeli–Hamász konfliktus biztonsági és ellátási problémákat is felvet.
• Bár az Egyesült Államok továbbra is a NATO meghatározó tagja, a második Trump-adminisztráció alatt Washington szerepvállalása megkérdőjeleződik. Ezért is fontos, hogy a béke megőrzéséért Európa megfelelő védelmi kapacitásokkal rendelkezzen.
• Az önállóságot olyan közelmúltbeli kezdeményezések növelték, mint a francia nukleáris védernyő kiterjesztése, a Tettrek Készek Koalíciója vagy az Európai Bizottság javaslatai (Fehér Könyv – Készenlét 2030, ReArm Europe, Omnibusz csomag).
• A jelenlegi töredezettség fenntartása nem a legoptimálisabb, ahogy a hadiipari reformok sem. Egy koncentráltabb, közös európai haderő jelenthet átfogó védelmet és stabilitást. Ez nem sértené a tagállamok szuverenitását, a közös vezényleti nyelv (angol) fokozná a bevethetőséget és a koordinációt, valamint a NATO-val párhuzamosan, de európai vezénylet és fenntartás mellett működne.

Kontextus

Az Európai Unió az elmúlt évtizedben gyökeres változáson ment keresztül. A hidegháború lezárulta után sokan úgy vélték, hogy a kontinens a tartós béke korszakába lépett, és a katonai kiadások csökkentése nem jár majd kockázatokkal. A 2022-ben kirobbant orosz–ukrán háború azonban teljesen új helyzetet teremtett, melyben Európa katonai fenyegetéssel szembesült. A kialakult helyzet egyértelműen rámutat arra, hogy Európának fejlesztenie kell a katonai erejét, hogy saját stabilitását biztosítani tudja.

Az első és legfontosabb érv a fegyverkezés mellett maga az orosz agresszió. Oroszország már 2014-ben megszállta a Krím-félszigetet, majd 2022-ben teljes inváziót indított Ukrajna ellen, melynek elhúzódása nemcsak Ukrajnát, hanem az egész kontinens biztonságát veszélyeztetné. A fenyegetettség különösen azokat az országokat érinti, amelyek földrajzilag közel vannak Oroszországhoz, illetve történelmileg is tapasztalták az orosz nyomásgyakorlást. Ezen országok helyzete is rámutat arra, hogy Európa védelmi politikája nem maradhat a korábbi, visszafogott keretek között.

Az európai fegyverkezés szükségességét tovább erősíti az Egyesült Államok változó szerepe a NATO-ban. Bár az USA továbbra is a NATO legfontosabb katonai pillére, egyre inkább azt jelzi, hogy Európának nem lehet kizárólag amerikai támogatásra alapoznia saját biztonságát. A NATO főtitkára is többször kiemelte, hogy az európai tagállamoknak növelniük kell a védelmi kiadásaikat. Ezt a transzatlanti kapcsolatokban tapasztalható bizonytalanságok egyértelműen jelzik: az európai országoknak saját katonai képességeiket is fejleszteniük kell, hogy a NATO-n belül hiteles és aktív szereplők maradjanak. 

A kontinens déli és keleti szomszédságában zajló konfliktusok szintén azt mutatják, hogy Európa többirányú biztonsági kihívással szembesül. Az izraeli–Hamász konfliktus és az iráni feszültségek Európára is hatással vannak, többek között az energiaellátás, a terrorfenyegetettség és a migráció miatt. Ezek nem ugyanazt a fajta katonai fenyegetést jelentik, mint Oroszország, de összességében bizonytalanná teszik Európa biztonsági környezetét.

Összességében Európának nem azért kell fegyverkeznie, mert háborút akar, hanem azért, mert jelenleg olyan geopolitikai térben él, ahol a béke megőrzéséhez erőt is kell mutatni. A katonai fejlesztés nem cél, hanem eszköz; hiteles védelemhez egy olyan európai biztonságpolitika szükséges, amely képes elrettenteni a potenciális agresszorokat, támogatni a szövetségi rendszereket, és stabilitást teremteni a kontinens közvetlen környezetében. A jelenlegi helyzet azt bizonyítja, hogy a katonai képességek megerősítése nem csupán opció, hanem alapfeltétele annak, hogy Európa hosszú távon megőrizhesse békéjét és önálló stratégiai cselekvőképességét.

Az utóbbi években , a változó geopolitikai helyzet miatt számos ötlet született arra, hogyan lehetne Európa hadiipari felkészültségét növelni, illetve milyen modern, akár radikális módszereket lehetne bevetni az egységesített védelem eléréséhez. 

Az európai NATO-tagállamok számára különösen aggasztó, hogy az Egyesült Államok elkötelezettsége a többi tagállam védelme iránt egyre inkább kétségessé válik. Az egyik legfontosabb védelmi aspektus a nukleáris védőernyő, amit az USA biztosít Európa védelmére, mely elrettentésként szolgál esetleges támadásokkal szemben.  Az új helyzet miatt az európai nagyhatalmak alternatív nukleáris védelmi berendezkedések felé kénytelenek nyitni. 2025 márciusában Emmanuel Macron francia elnök bejelentette, hogy hajlandó lenne kiterjeszteni az egész Európai Unióra a nukleáris védőernyőjét, hiszen Franciaország az Egyesült Királyságon kívül az egyetlen saját nukleáris fegyverekkel rendelkező ország a kontinensen. Az ország nukleáris elrettentő erejének kiterjesztése azt jelentené, hogy az eddigi hatókör jelentősen megváltozna, viszont felmerül a kérdés is, hogy Franciaország nukleáris ereje elegendő lenne-e a teljes EU védelmére. Németországnak (ahol csak az USA által elhelyezett atomfegyverek vannak) és Lengyelországnak érdekében állna az ajánlat, Friedrich Merz német kancellár és Donald Tusk lengyel miniszterelnök már felvetették az esetleges tárgyalásokat Franciaországgal és az Egyesült Királysággal a védőernyőről. 

Idén alakult meg a Tettrek Készek Koalíciója (Coalition of the Willing), mely egy brit–-francia–-ukrán együttműködésnek indult, mostanra pedig már egy 34 országot magában foglaló békekezdeményezés lett. Célja nem közvetlenül Európa fegyverkezésének fellendítése, hanem Ukrajna támogatása, illetve a béke elérése, mely természetesen elválaszthatatlan Európa fegyveres védelmétől. A hatékonyabb segítségnyújtásra készek hozták létre a békekezdeményezést, ellensúlyozva az Európai Unió megosztottságát és lassúságát, mely gyakran gátolja Ukrajna sikeres támogatását.

Az Európai Unión belül is vannak új törekvések a védelem növelésére. Az Európai Bizottság több fontos javaslatot is tett ebből a célból 2025 első felében, melyek októberben kerültek előterjesztésre. Ezek közé tartozik a Fehér Könyv az Európai Védelemről – Készenlét 2030, a ReArm Europe terv, valamint a védelmi készültségre vonatkozó Omnibusz csomag.

A Fehér Könyvben a Bizottság egy intézkedéscsomagot javasol, mely a katonai mobilitást segítené elő, egy „katonai Schengen” létrejöttével. Az intézkedések célja többek között a közlekedési infrastruktúra javítása például mobilitási folyosók létrehozásával, katonai eszközök mozgatásának megkönnyítése és a logisztikai képességek összevonása, valamint az irányítás és koordináció megerősítése. A könyv emellett tartalmaz egy ütemtervet is, ami a hadiipar fejlesztését irányozza, különösen a diszruptív technológiákra való tekintettel. A terv a védelmi vállalatok, illetve az új technológiák, valamint a technológiai fölényhez szükséges készségek folyamatos fejlesztését támogatja. 

A ReArm Europe terv az uniós fegyverkezés finanszírozását célozza, mely három pilléren alapszik. Az első a Stabilitási és Növekedési Paktum nemzeti mentesítési rendelkezésének aktiválása, amely a tagállamok védelmi kiadásainak biztosít tágabb költségvetést. A második az Európa biztonságát szolgáló cselekvési eszköz (SAFE) elindítása, amely egy, a hadiipar és más védelmi területekbe (például kiberbiztonságba) való beruházást elősegítő hiteleszköz. Ez az európai vállalatok előnyben részesítését is segítené. A harmadik pedig a megtakarítási és beruházási unió felgyorsítása és a magántőke mozgósítása. Ennek célja, hogy a védelmi ipar ne csak az állami beruházásoktól függjön. 

Az Omnibusz csomag is a hadiiparba való beruházást könnyítené. Létrehoz egy gyorsított engedélyezési rendszert a védelmi projektek számára, valamint az Európai Védelmi Alap forrásait elérhetőbbé teszi, mely támogatja a tagállamok közötti közös projektek finanszírozását, az interoperabilitást és az EU védelmi technológiai és ipari bázisának erősítését.

Ajánlások és alternatívák

Az első alternatíva, hogy marad a jelenlegi rendszer. Ebben az esetben továbbra is különálló nemzeti hadseregekből fog állni az európai haderő, amelyeknek a koordinációs képességei rendkívül kérdésesek. Amennyiben egy uniós ország lesz egy támadás célpontja, minden tagállamnak meg kell tennie a lehető legtöbbet, hogy megvédje, azonban a 2011-es líbiai intervenció esetén láttuk, hogy egy-egy katonai hadműveletbe a tagállamoknak egyáltalán nem szükséges becsatlakozniuk. Jelenleg tényleges hadvezetési struktúra a NATO-n keresztül működik és egészen a második Trump-adminisztrációig egy elsősorban USA által erősített pozíció volt Európának a legerősebb védelme. Mára azonban egyértelművé vált, hogy ezt az amerikai vezetés nem hajlandó olyan szinten fenntartani, mint eddig. Ennek az opciónak a legnagyobb előnye a teljes szuverenitás, ami a nemzeti hadseregből adódik, ezek pedig az adott országok védelmi költségének a növelésével erősíthetők. Ez a megoldás azonban hosszú távon nagyon könnyen lemaradáshoz vezethet más szuperhatalmakhoz képest, illetve nem oldja meg sem a koordinációs, sem a hadiipari problémákat.

A második alternatíva pont a hadiiparon keresztül keres megoldást. Ebben az esetben a katonai vezetés struktúrája továbbra is megmaradna úgy, ahogy eddig, azonban bizonyos piaci regulációkkal óriási versenyelőnyt tudna biztosítani az európai katonai cégek számára, mint a Rheinmetall, Leornardo vagy Thales. Hiába emelik a tagállamok a védelmi költségeiket, ha amerikai, izraeli vagy más, Európán kívüli országokból vásárolnak fegyvereket vagy más hadieszközöket, azzal az Uniós hadiipart gyengítik. Ezzel hosszú távon fejlettségi hátrányba kerülhet Európa (és már került is több területen), illetve még az eddiginél is különbözővé teszik az európai fegyverállományt. Ez azonban még nem elég, ugyanis az európai piac is rendkívül töredezett, és nagyon sok szereplőből áll. Ha egy hadművelet során egy német tankba szükséges egy alkatrész, akkor azt csak a német logisztika tudja segíteni, ha pedig egy pilóta tudni szeretne repülni akármelyik európai géppel, amelyik elé kerül, 27 különböző állományt kell ismernie. Bár nem egy könnyű folyamat, de az Európai Uniónak a lehető legtöbb eszközzel támogatnia kéne azt a pár vállalatot, amik ténylegesen versenyképesek. Lennének kisebb cégek, amik megsínylenék ezt a folyamatot, hiszen rengeteg csődbe menne, vagy fel lenne vásárolva, azonban alkatrészek gyártásával vagy külön kutatásokkal életben lehet tartani ezeket a kkv-kat is, mint ahogy a kisebb űrcégek is elsősorban az Európai Űrügynökségnek dolgoznak. Hosszú távon pedig ez a pár hadiipari vállalat az alkatrészek és eszközök standardizálásával nem csak a méretgazdaságosságot tudná kihasználni, fellendítve ezzel az európai piacot, hanem lényeges koordinációs katonai előnyhöz is juttatná az európai seregeket. Akármilyen jól is hangzik ez az opció, ennek is lennének bőven elutasítói, hiszen egy ilyen tervhez valahogy ösztönözni kell a tagállamokat, hogy ha kell, áldozzák fel egyes külpolitikai és gazdasági kapcsolataikat, illetve bizonyos esetekben saját országuk iparát is ideiglenesen gyengítsék a hosszú távú fellendülés érdekében.

A harmadik eset talán a legkomplikáltabb. Ebben az alternatívában megmaradnának a nemzeti hadseregek, azonban létrejönne egy olyan európai haderő is, amely független lenne egyes országoktól. Először kisebb létszámmal is működhetne, akár pár ezer fővel, idővel azonban ez a közös európai haderő akár elérhetné a százezres létszámot is. Az első kérdés, hogy milyen képzésben vennének részt ezek a katonák, erre azonban könnyű a válasz. A német vagy a francia doktrína lenne a legalkalmasabb, hiszen ez a két legnagyobb haderővel rendelkező európai ország, és nekik volt a legtöbb lehetőségük valós bevetésekre, akár beleszámolva, az Ukrajnában történő kiképzéseket. 

A második kérdés a toborzás. Fontos, hogy alap kritérium legyen az angol nyelvtudás, hiszen ebben a seregben angolul folyna minden kommunikáció ezzel megelőzve azt a problémát, ami az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia esetében is létrejött. Annak érdekében pedig, hogy elég jelentkező legyen, magasabb fizetést kell ajánlani az országos fizetésekhez képest. Ez leginkább a kelet-európai országok esetében lenne hatásos, ahol még nagyobb lenne a két fizetés közti különbség. Tehát ebben az alternatívában mindegy lenne, hogy milyen arányban milyen nemzetiségűek a katonák. Felmerül az is, hogy ki lenne a vezetője egy ilyen seregnek. Jelenleg az európai erők Alexus G. Grynkewich NATO-tábornok alá vannak rendelve. Azonban egy ilyen hadsereg kaphatna egy európai származású vezetőt, aki a szervezeti hierarchiában Grynkewich mellé lenne beszervezve. 

Az utolsó kérdés pedig, hogy ki döntene ennek a haderőnek a bevetéséről. Ez legegyszerűbben az Európai Tanács kezébe kerülne, hiszen egy ilyen sereg bevetésére, minden ország beleegyezésére szükség van. A második alternatíva hadiipari megoldása ebben az esetben még hatékonyabb lenne, hiszen maga az Európai Unió tudna megrendelőjévé válni az első standardizált fegyvereknek. Ez az opció lehetséges, hogy még messzebb vinné egymástól az amerikai és európai vezetést, illetve még több ellenzője lenne a tagállamok között is. Ezt azonban meg lehet oldani úgy, hogy először csak bizonyos tagállamok fizetnének bele ennek a költségébe, illetve a toborzást is az országok maguk döntik el, hogy engedélyezik vagy sem. 

Az utolsó alternatíva a legradikálisabb. Egy teljes értékű egységes európai haderő, ami ugyanazokat a fegyvereket használja, és minden tagállam finanszírozza. Minden országban ugyanolyan lenne a kiképzés, esetleg speciális egységek maradnának teljesen nemzeti formában. Természetesen ez az opció lenne katonailag a leghatékonyabb, de létrehozásához az Európai Uniónak föderációnak kéne lennie, hogy az Európai Tanácsnak legyen hatalma a teljes sereg irányításához. Egy ilyen gondolatot elsőre utasítanának el szinte minden országban, és az igaz is, hogy rengeteg veszély rejlik benne. Hiszen innentől kezdve mi garantálja egy ország szuverenitását a közös vezetéssel szemben?

A jelenlegi geopolitikai helyzet egyre világosabban mutatja, hogy Európának sürgős és erős válaszokat kell adnia a biztonság kihívásokra. A NATO továbbra is nélkülözhetetlen pillére a kontinens védelmének, de egyre kevésbé támaszkodhatunk és várhatjuk el az Egyesült Államoktól, hogy a jövőben is változatlan intenzitással biztosítja Európa biztonsági légkörét. Ennek fényében pontosan megvizsgáltuk, milyen irányban lehet és tudjuk fejleszteni a közös védelmi rendszert. A nemzeti hadseregek megtartása továbbra is fontos, ugyanakkor a pusztán ipari vagy koordinációs szintű reformok ugyanakkor már nem elegendőek. Meggyőződésünk, hogy a legéletképesebb és politikailag is helytálló és megvalósítható a közös európai haderő fokozatos felépítése a nemzeti erők mellett. Ez a több nemzetből álló, angol nyelven működő európai alakulat nem sértené a tagállamok szuverenitását, de azonban jelentős értéket teremtene a bevethetőség, a kiképzés egységesítése és a műveleti koordináció terén. A közös erő NATO-struktúrákkal, de európai vezetés alatt összehangoltan működhetne, miközben stabil, kiszámítható megrendelőként ösztönözné az európai hadiipar fellendítését és technológia fejlődését. Ezzel a megoldással továbbra is erősíthetjük a transzatlanti együttműködést, ugyanakkor Európa végre saját, érdemi katonai erővel rendelkezhetne. Úgy véljük, ez a modell biztosítaná a legjobb egyensúlyt szuverenitás, hatékonyság és politikai megvalósíthatóság között, ezért ezeket figyelembe véve vizsgáljuk meg a megvalósítás első lépéseit.

Függelékek