Jelt írhat-e végre a béke ujja a Dél-Kaukázusra?

Borítókép: Az Ararát hegy az örmény-török határ közelében található Khor Virap kolostorból. Forrás: a szerző saját felvétele.

(Megjegyzés: a szerző 2025-ben közel öt hetet töltött el Örményországban az Armenian Volunteer Corps önkénteseként)

„Kitörhet-e a béke Örményország és Azerbajdzsán között?” – ezzel a találó címmel közölte elemzését Olesya Vartanyan néhány nappal azután, hogy Azerbajdzsán bejelentette a két ország közötti béketerv utolsó két vitatott pontjáról való megállapodást. Ahogy arra a frappáns címadás is utal, a meglepetésszerű hír valóságos futótűzként terjedt a nemzetközi sajtóban, amely nem spórolt hangzatos szalagcímekkel keretezni a fejleményeket. Közleményében Marco Rubio, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere is üdvözölte a „történelmi békemegállapodást”, míg António Costa, az Európai Tanács elnöke X-en gratulált a két ország vezetőjének eme „döntő jelentőségű lépés” apropóján. Bár az kétségtelen, hogy eddig soha nem látott közelségbe került a Baku és Jereván közötti normalizáció, a mérkőzés még közel sem dőlt el és továbbra is számos olyan pont tisztázatlan még, mely könnyen boríthatja az asztalt. A következőkben éppen ezért arra keresem a választ, hogy milyen buktatói lehetnek még egy sikeres örmény-azeri békefolyamatnak és mindez hogyan illeszkedik a jelenleg Eurázsiában végbemenő geopolitikai folyamatok sorába.

Több mint 30 évnyi ellenségeskedés végére kerülhet pont

Ha valaki a modern örmény-azeri ellentét gyökereit keresi, annak egészen a Szovjetunió felbomlása előtti utolsó évekig kell visszamennie az időben. A konfliktus az örmény többségű Hegyi-Karabah hovatartozása miatt robbant ki, melyet 1921-ben Sztálin jóváhagyásával olvasztottak be a türk többségű Azerbajdzsánba a divide et impera elvét követve. Hegyi-Karabah Örményországgal való újraegyesítésének szándéka túlélte a szovjet elnyomás évtizedeit és az elfojtott feszültségek a szétbomlásnak indult Szovjetunió repedései közt kerültek ismét a felszínre. A háborúskodás első felvonása 1994-ig tartott, amikor is orosz közvetítéssel megköttetett az első örmény-azeri tűzszünet, mely néhány kevésbé kiterjedt súrlódástól eltekintve lényegében huszonöt évre befagyasztotta az összetűzést.

A széles körű harcok 2020-ban újultak ki ismét és vezettek végül a negyvennégy napos háborúhoz, amely egyértelmű azeri sikerrel zárult. Miután az azeri erők bevették Susa városát, a háborúzó feleket Vlagyimir Putyin orosz elnök tudta csak tárgyalóasztalhoz ültetni. A megállapodásnak köszönhetően Azerbajdzsán visszaszerezte karabahi területei zömét és egyúttal bekerítette az örmények által támogatott Hegyi-Karabahi Köztársaság fennmaradó részét, mely így már csak a Lacini-folyósón keresztül kapcsolódott Örményországhoz. A fegyverszünet betartását egy közel kétezer fős orosz katonai békefenntartó misszió volt hivatott szavatolni, ám vajmi kevés sikerrel, ugyanis az oroszok túlzott ukrajnai leterheltségét kihasználva Azerbajdzsán 2023 őszén egy egynapos villámháborúban visszafoglalta területeit. A 2023-as offenzíva, mely során több mint százezer örmény volt kénytelen elhagyni lakóhelyét az azeri atrocitásoktól tartva, alakította ki tulajdonképpen a mai napig fennálló status quót.

Erőviszonyok a háború után

Baku az eddigi legnagyobb csatát megnyerte, ám a háborúnak még közel sincsen vége. Amíg Örményország kimerülten a sebeit nyalogatja és Oroszország napról napra éli fel erőkivetítő képességét Ukrajnában, Azerbajdzsán, Törökország hathatós támogatását élvezve, újabb követelésekkel igyekszik még többet kipréselni az engedményekre hajlandó örmény vezetésből.

A jelenlegi erőviszonyokat tekintve Azerbajdzsán fölénye tagadhatatlan. Egyrészről, a 2023-ban megszerzett területeknek köszönhetően Baku ellenőrzi azokat a stratégia magaslatokat az örmény-azeri határ mentén, melyek jelentős helyzeti előnnyel kecsegtetnek egy esetleges támadás esetén. Másrészről, a fosszilis energiahordozókon felhizlalt azeri gazdaság anyagiakban is Baku felé billenti a mérleg nyelvét. Éppen ezért félő, hogy egy újabb eszkaláció további örmény területi veszteségekkel járna a déli Szjunik tartomány kárára, ám az sem kizárható, hogy maga a szuverén Örményország léte kerülne végveszélybe.

Baku elsőszámú célja nem más, minthogy összeköttetést hozzon létre a Törökországgal határos Nahicseván exklávé és az ország fő tömege között. Azerbajdzsán két része közötti legrövidebb út az úgynevezett Zangezur-folyósón keresztül vezet (1. ábra), ami történetesen a már korábban említett, Iránnal határos Szjunik tartomány része és Örményországhoz tartozik. Mivel a kiterjedt, közel ezer kilométeres hosszúságú örmény-azeri határ a két ország közötti ellenségeskedésből fakadóan átjárhatatlan, Baku és Nahicseván között szárazföldi közlekedés értelemszerűen csak kerülőúton lehetséges. Ha azonban jobban megnézzük a térképet, a korridor jelentősége ennél valójában jócskán nagyobb, hiszen ezen keresztül nemcsak Azerbajdzsán két része, hanem Törökország és a türk világ között is közvetlen összeköttetés jönne létre. Ahogy láthatjuk, a terület fontossága elvitathatatlan és ennek fényében egészen világos, hogy hiába a karabahi háború vége, Ilham Alijev, Azerbajdzsán elnöke miért igyekszik még további nyereségeket kicsikarni.

Az érme másik felén az az Örményország van, amely azóta sem tudott teljes mértékben feltápászkodni a háborús vereség okozta nehézségekből. Egyfelől, a kudarc után még inkább felerősödött az örmény társadalom, beleértve a diaszpórát is, polarizációja, ami jelentősen csökkenti Nikol Pasinján kormányának egyébként is szűk mozgásterét. A helyzetet tetézi, hogy a törékeny örmény demokrácia 2026-ban választásra készül és a jelenlegi adminisztráció minden követ megmozgat, hogy a számos zsákutcába futott reformkísérlete mellett valamilyen kézzelfogható eredményt felmutatva forduljon rá a kampányra. Másrészről, az örmény gazdaság súlyosan megsínylette az elmúlt évtizedek hadakozásait és égető szüksége van némi levegőre, hogy hosszabb távon is visszakapaszkodhasson. A török és az azeri határ hermetikus lezárásából fakadóan Örményországot kikerülték a közelmúltban épült transzkaukázusi kereskedelmi és közlekedési folyósók, az ország pedig kénytelen volt kizárólagosan a georgiai és iráni átkelőkre hagyatkozni az árukereskedelem terén. Az a Zangezur-folyósó, ami a türk stratégiai törekvések egyik fő csapásiránya, tehát éppúgy kiemelt létfontosságú a Jereván, meg persze Teherán számára is. Előbbinek fontos ütőér, utóbbinak pedig egyik utolsó nyitott csatornája Nyugat felé.

Alijev addig üti a vasat, amíg meleg

Mielőtt kitérnénk egy esetleges békeszerződés gyakorlati következményeire, mindenképpen ildomos áttekinteni, hogy pontosan hol is áll ez a folyamat jelenleg, még ha minden elemét nem is ismerjük a megállapodásnak. Ahogy arról már korábban Ararát Mirzoján örmény külügyminiszter is nyilatkozott, a tervezet tizenhét pontjából tizenöt esetén már sikerült korábban közös nevezőre jutnia a feleknek (2. ábra). Noha a részleteket a nagy nyilvánosság előtt egyelőre nem ismertették, azon azeri sajtóban megjelent híreszteléseket Nikol Pasinján is megerősítette, hogy a két hiányzó kirakós a harmadik országbeli erők határmenti jelenlétét és a nemzetközi bíróságokon kezdeményezett pereket érinti.

Mindez a gyakorlatban akár azt is jelenthetné, hogy mind az orosz katonák, mind pedig az európai uniós civil misszió (EUMA) tagjai nem tartózkodhatnának tovább az örmény-azeri határ mentén (3. ábra). Az oroszok jelenléte már eddig is folyamatosan csökkent, köszönhetően a meghiúsult karabahi békefenntartás okozta bizalmi válságnak, de az európai kiküldetés mandátumát éppen idén év elején hosszabbították meg további két évvel. Nem kérdés, hogy Jerevánban és Brüsszelben is fájó pont volna a misszió visszahívása, amely a folyamatos azeri gyanúsítgatások ellenére is hatékonyan tudta végezni munkáját. Ami a nemzetközi pereket illeti, otthonukat elhagyni kényszerülő örmény menekültek tízezrei maradnának így jogorvoslat nélkül és egyúttal egy olyan pályáról mondana le Jereván, ahol potenciálisan győztesen hagyhatta volna el a játékteret.

Feltételezzük, hogy a fennmaradó két pontot tekintve valóban dűlőre jutottak a felek. Azerbajdzsán egyoldalúan kihirdette a megegyezés tényét, amit Örményország rögtön megerősített. A történet azonban itt még nem ért véget, hiszen Baku a megállapodás aláírását újabb követelések teljesítéséhez kötötte, melyek feltételezhetően kimaradtak az egyezségből. Először is, Azerbajdzsán követeli az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Minszk Csoportjának feloszlatását, ami a két ország vitás ügyeit elsimítani szándékozó platformként működött. Másodszor, Baku felszólította Jerevánt, hogy módosítsa alkotmányát és vegye ki belőle azokat a pontokat, amelyek azeri területek követelését tartalmazzák. Egy alkotmánymódosításhoz viszont népszavazásra is szükség van, amit Nikol Pasinján miniszterelnök már korábban belebegtetett, ámde minden bizonnyal csak a választások után kerülhetne rá sor.

Soha vissza nem térő alkalom

Ahogy azt már korábban megvizsgáltuk, az idő és az erőforrások Azerbajdzsán felé billentik a mérleg nyelvét, így Alijev több ütőkártyát a kezében tartva képes újabbnál újabb engedményeket kipréselni a jereváni vezetésből. De vajon mi lendíthette át a holtponton a tárgyalásokat és miért vált hirtelen olyan időszerűvé megkötni egy megállapodást? Véleményem szerint a válasz itt is, mint manapság oly sokszor, a második Trump hivatalnál és vele együtt az orosz-ukrán háború esetleges befejezésénél keresendő.

Azzal, hogy Azerbajdzsán erővel rendezte a hegyi-karabahi kérdést és mindazonáltal jelentősen meggyengítette az eddig orosz szövetséges Örményországot, nagy szívességet tett szövetségesének, Ankarának is, amely a regionális hegemón szerepért viaskodik Moszkvával és Teheránnal a térségben. Amíg Oroszország saját katonai potenciáljának határait feszegeti Ukrajnában, addig a déli hátországban szép lassan erodálódnak az állásai és más hatalmak kezdik betölteni az Oroszország mögött hagyott hatalmi vákuumot. Ennek egyik jele, hogy Jereván megváltoztatni látszik korábban követett külpolitikáját és az EU felé kacsintgat, hogy csökkenteni tudja Oroszországnak való kitettségét. A nyugati partnerekbe való kapaszkodás utolsó szalmaszálként lebeg Örményország előtt, ha nem szeretne végérvényesen beszorulni a két revizionista türk állam közé.

Mindeközben annak tükrében, hogy Trump érkezésével gyökeresen megváltozhat a helyzet az ukrajnai fronton, más dél-kaukázusi szereplők is át kellett értékeljék a helyzetüket. Az új amerikai elnökkel, még ha nagyon távolról is, de kilátásba került egy potenciális ukrajnai tűzszünet, netán egy békemegállapodás is, ami jelentős orosz kapacitások felszabadulását eredményezné. Természetesen egy megtépázott, de a régióban újra tevékeny versenytársként fellépő Oroszország szöges ellentétben áll Törökország érdekeivel és ezért Ankara még addig ütne nyélbe egy örmény-azeri normalizációt a saját elképzelései mentén, amíg abba az oroszok nem tudnak igazán beleszólni. Törökország többször is kihangsúlyozta, hogy az örmény-török kapcsolatok rehabilitálását az örmény-azeri kiegyezéshez köti és lássuk be, a határok és a kereskedelem megnyitása úgy kell Jerevánnak, mint egy falat kenyér. Ankara előtt megnyílt az esély, hogy átvegye az irányítást a Dél-Kaukázus napirendje felett és újabb hídfőket foglaljon el az oroszoktól. Ráadásul Törökország szerepe ettől függetlenül is igencsak felértékelődött, hisz mind Szíriában, mind pedig az európai fegyverkezést tekintve egyhamar megkerülhetetlen lett a török vezetés. Éppen ezért minden bizonnyal a nyugat-európai fővárosokban is szívélyesebben fogadnának egy török, mint egy orosz békecsinálást. A minap kipattant ellenzéki elnökjelölt bebörtönzésével kapcsolatban érkezett engedékeny reakciók is erre mutatnak, és úgy tűnik, a geopolitikai megfontolások ezekben a napokban felülírhatják majd az erkölcsi példamutatást Brüsszelben. Oroszország mindenesetre nem fogja tétlenül nézni, ahogy fokozatosan leépül a befolyása a régióban, de jelen pillanatban túlságosan leterheltnek tetszik, hogy többfronton is erőteljesen felléphessen. Ez az ugyanakkor török szempontból előnyös történelmi időablak véges és nagy kérdés, hogy sikerül-e megálljt parancsolni az asszertív bakui vezetésnek az újabb és újabb követelések megfogalmazásakor, mert a teljesíthetetlen feltételek akár ki is siklathatják a béketörekvéseket. Ugyanúgy érdekes kérdés, hogy vajon Jerevánban belemennek-e egy ilyen aszimmetrikus békébe vagy nyugati, netán orosz segítség reményében kivárnak és erőt gyűjtenek érdekeik szilárdabb érvényesítéséhez.

Fontos lépés, de még sok ilyenre van szükség

A cikk elején röviden summázott nyugati reakciók közül talán az európai válasz áll közelebb a valósághoz. Vitathatatlan, hogy „döntő jelentőségű lépés” lenne a békemegállapodás, azonban még számos hasonló kellene, ha ki szeretnénk oldani a dél-kaukázusi gordiuszi csomót. Európai szempontból rendkívül örvendetes lenne, ha végre „kitörne” a béke a térségben és újra megnyílnának a határok. A dél-kaukázusi folyósó fontos ütőérré válhatna egy oroszoktól függetlenedni kívánó Európa számára, de kérdés, hogy milyen áron érhető el egy átjárható és mobilis régió. Vajon meddig lenne hajlandó elmenni Oroszország, hogy megvédje érdekeit a Dél-Kaukázusban és hogyan válaszolna egy olyan regionális architektúrára, aminek körvonalait Ankara, Baku és részben Brüsszel húzta meg? Továbbá az is kérdéses, hogy Erdoğan mekkora számlát nyújtana be az európaiaknak mindezért, tekintve, hogy nem először segítené ki a határozatlan európai erőkivetítési kísérleteket? Mindent egybevetve izgalmas lesz majd figyelni, hogy Örményország mennyit lesz majd halandó vagy kénytelen engedni és Baku mennyi levegőt hagy majd erre Jerevánnak, valamint hogy milyen európai biztosítékok szavatolnák a játékszabályok betartását. Az Európai Uniónak elemi érdeke, hogy arcvesztés nélkül, erőt mutatva tudjon fellépni a saját szomszédságában, Jerevánon keresztül dialógusra alkalmas platformja maradjon Teheránnal, és hogy adott esetben új életet leheljen a Keleti Partnerségbe vagy a geopolitikai terjeszkedésébe.

Irodalomjegyzék